A tudományos életben természetes, hogy mindenfajta eszmecsere megkezdése előtt fontos azoknak a fogalmaknak a szabatos meghatározása, amelyeket a résztvevők használni kívánnak. Sok időt és energiát takaríthatunk meg azzal, ha nem a vita közben válik nyilvánvalóvá, hogy egyazon kifejezés alatt nem pontosan ugyanazt értik az egyeztetést lefolytató felek.

Az élet minden területén sajnos igaz, hogy a fogalmi tisztázatlanságokból sok felesleges vita, félreértés adódik, ami alól a hazai innováció és kutatás-fejlesztés területe sem mentes. A fogalom meghatározás, az egymás közötti egyeztetés, az érdekelti körben való tudatosítás lépései tehát nem spórolhatók meg.

Az elmúlt több évtizedes tapasztalat birtokában kijelenthető, hogy az eddig megismert pályázati rendszer több sebből vérzik, így megérett egy alapos reformra.

 Az innovációpolitikában a támogatási célú pályázatok rendszere a befizetett adók egy olyasfajta újraelosztási rendszerét jelenti, amely sok esetben értelmetlen és felesleges célokra ad puha pénzeket pályázati támogatások elnyerésére szakosodott szereplők számára. Ezek a „pályázati piaci” szereplők a legritkább esetben azok, akik felelős gazdálkodásuk eredményeként az adókat befizették. A pályázati rendszer tehát nem más, mint az adóforintok újraelosztása egy hatalmas méretű bürokráciával megterhelt rendszerben. Így a befizetett adók csak egy része jut vissza azokhoz, akik azokat nem csak elnyerni, hanem megtermelni is képesek. A pénzek jelentős része olyan improduktív szervezetek túlélését biztosítja, amelyekre nem is volna szükség, ha a megfelelő pályázati célok közvetlenül adókedvezmények formájában, vagy más módon maradhatnának az érintetteknél.

Az eddigi írásokban is már sok olyan konkrét eset és összefüggés ismertetése történt meg, amelyek az innováció akadályát képezik a mai magyar társadalomban. Az egyes írásokra kapott reakciók miatt is rendkívül fontosnak tartom, hogy mindazok a problémák, amelyek a megújulást akadályozzák, röviden összefoglalva ezen a helyen is nyilvánosságot kapjanak. Az innovációt gátoló tényezőkről sajnos hosszú lista készíthető. Úgy tűnik tehát, hogy egy cikksorozat megírására kínálkozik lehetőség ennek a vállalkozásnak a teljesítése érdekében.

Az utóbbi időszakban nagyon megszaporodtak a sajtóban azok az írások, amelyek arra szolgáltatnak kiváló bizonyítékokat, hogy a XXI. századi, modernnek mondott világunkban milyen eszközökkel folyik az a kíméletlen hatalmi harc, amelyet a kevésbé fejlett időszakban az emberek hagyományos fegyverekkel vívtak.

A technika fejlődésének köszönhetően mára létrejöttek és folyamatosan tökéletesednek azok az eszközök, amelyekkel az ellenségek, ellenfelek, riválisok fizikai megsemmisítése helyett, az elérni kívánt cél szolgálatába állíthatók a legyőzöttek. Nem kell ehhez mást tenni, mint gazdasági és erkölcsi fölényt szerezni felettük. S még az sem baj, ha ez a mai virtuális világunkban nem valós, hanem csupán látszat előny. A leleplező írások ugyanis azt mutatják, hogy a felsőbbrendűnek kikiáltott értékeket képviselő elveket éppen azok szegik meg titokban a leggyakrabban, akik fennhangon hirdetik azokat. Ezen titkok növekvő számban kerülnek napvilágra, s a média révén ezek híre egyre több emberhez jut el.

A címben megfogalmazott típusú álkérdésekkel van tele a hazai sajtó és a közéletünk. Szenvedélyes viták zajlanak az ilyen és ehhez hasonló álproblémák megoldása érdekében. Ráadásul ezek gyakran politikai színezetet is kapnak, aminek következtében még inkább sikerül eltávolodni a lényegtől. Már maga a kérdésfelvetés is fényes bizonyítéka annak, hogy az alapvető közgazdasági ismeretek szintjén még sok pótolandó elmaradása van a média, a tudomány képviselőinek valamint a képzésnek.

Senki nem vitatja el, hogy az embereknek egyaránt szüksége van a kulturált testedzést és szórakozást biztosító stadionokra, de legalább ekkora szükség van a testi és lelki egészséget helyreállítani hivatott kórházakra is. A mai megszokott gondolkodásmód alapján sokaknak egyértelmű és logikus kérdés, hogy a szűkös anyagi lehetőségeink miatt melyik felépítésére van, vagy legyen inkább pénzünk.

A 2014.05.27. keltezéssel „Innovációs járulék a külföldi tulajdonos szemével” címmel készült írásomban azt próbáltam meg bemutatni, hogy a külföldi tulajdonú vállalatok hazai menedzsmentje számára milyen károkat okozott a NAV és az SZTNH kutatás-fejlesztés minősítésével összefüggő tevékenysége az elmúlt években. A mai napon hozzám érkezett levél arra késztetett, hogy egy nagyon konkrét példán keresztül azt is megmutassam, milyen súlyos következményekkel járt az említett hatóságok eljárása egyes emberek esetében.

A napokban egy régi ismerősöm talált rám az interneten és hívott fel telefonon. Hosszasan beszélgettünk el arról, hogy mit tehet az egyes ember a maga szűkebb-tágabb működési területén az ország megújulásáért. A témaválasztást az adta, hogy éppen az ezen a blogon megjelent írásaim alapján dobta ki a nevemet az innováció tárgyában a kereső.

Elmondta, hogy az ő tapasztalatai alapján is, amikor másokkal beszél, akkor a többség elégedetlen a helyzetével, s a szavak szintjén őszinte híve mindenfajta megújulásnak. Ennek ellenére, amikor a cselekvésre kerülne a sor, akkor az emberek többségének a kreativitása arra fordítódik inkább, hogy mégis mit és miért nem kellene megcsinálni.

Nincs igazán megbízható statisztika arra vonatkozóan, hogy mennyire is tekinthetők innovatívnak a magyar vállalkozások. Sőt azt is rendkívül nehéz lenne megmondani, hogy mitől innovatív egy vállalkozás. Így mindenki pillanatnyi érdeke fogja eldönteni, hogy éppen milyennek ítéli meg e tekintetben a helyzetet.

Az elmúlt 10 évben volt alkalmam bőségesen tapasztalatokat szerezni arra vonatkozóan, hogyan is alakul az innováció ügye Magyarországon. Mint minden más területen, itt is rendkívül ellentmondásos a kép. Ahogy egyszerre nagyon gazdag és szegény is ez az ország, úgy innovatív és közben pedig a változásra képtelen is.

Az általunk elvégzett kutatás-fejlesztési projektek utólagos minősítése során – megítélésünk szerint – a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala súlyos hibákat követett el. Miután a cégünk kezdeményezte párbeszédre elutasító választ kaptunk, kénytelenek voltunk igazunk keresése érdekében bírósághoz fordulni.

A kereseti kérelmünkben igyekeztünk összegyűjteni minden olyan hibát és hiányosságot, amit valójában nem is nekünk, hanem a Hivatalt szakértőként kirendelő adóhatóságnak, peres eljárások esetén pedig a bíróságoknak kellett volna észrevennie.

Cégünket jelentős anyagi és erkölcsi kár érte azáltal, hogy az SZTNH úgy mondott ítéletet K+F projektjeinkről, hogy eleve nem is volt tisztában azzal, hogy azok a munkák miről szólnak. Márpedig a Hivatal számára a törvények kiváló útmutatást, számunkra pedig megfelelő garanciákat nyújtottak volna arra, hogy nem születik megalapozatlan szakvélemény. Az SZTNH kirendelése során ugyanis mindenki előtt egyértelmű kellene legyen, hogy a vonatkozó törvényeket minden érintett szereplő ismeri, s aszerint is jár el.

A szakvéleményében a Hivatal meg is erősíti mindezt, ugyanis a következőt írja:

A korábbi írásokban már többfajta nézőpontból megvilágítottam azt a kérdést, hogy milyen károkat okozott a NAV és az SZTNH kutatás-fejlesztés minősítésével összefüggő tevékenysége az elmúlt években. A mai írásomban egy olyan szempontot szeretnék megvilágítani, amely azt mutatja be, hogy a hazánkban működő külföldi vállalatok esetében milyen anomáliák adódtak.

Az előzményekről röviden annyit, hogy a 2004-2011 években egyre növekvő számban ismerték fel az innovációs járulék fizetésére kötelezett cégek a lehetőségét annak, hogy az adókedvezményt az eredeti céljával összhangban saját maguk előnyére használják fel.

Az általam ismert esetekben az adóhatósági ellenőrzések során olyan kifogásokkal nem fogadták el egyes projektjeinket adókedvezményre jogosító K+F tevékenységnek, amelyek a hozzá nem értés különböző formáira voltak visszavezethetőek. Később az SZTNH felhatalmazása a minősítésre sem oldotta meg a problémát, ugyanis valami ott is hiányzott a (tudás, érdekeltség) ahhoz, hogy szakszerű és tárgyszerű szakvélemények születhessenek.