Önmagában az informatikus fogalmának a tisztázatlansága is nagyfokú rendezetlenségre utaló tény az informatika területén, amit a korábbi írásomban (https://innovacio.blog.hu/2018/10/02/keves_a_magyar_informatikus) a vélelmezett szakemberhiány fő okának is neveztem. Részben az informatikának is köszönhetően számos más szakmaterületen „feloldódtak” azok a korábban iskolai végzettséghez, tapasztalati időhöz kötődő szintek, amelyek különböző munkakörök betöltésére jogosítottak. Jó példa erre a mérnöki terület, ahol korábban még egy tervező irodán belül is több jól elkülöníthető szint létezett (pl. főtervező, szerkesztő, rajzoló, stb.). Ma CAD-CAM technológiáknak köszönhetően a tervezői és rajzolói szint nem különül el élesen, ahogy sok vezető sem a titkárnőnek mondja már tollba a leírandókat. Talán az egészségügy kivétel ez alól, ahol minden előnyével és hibájával együtt ezek a hierarchikus viszonyok többé-kevésbé megőrződtek.

A legtöbb meghatározás röviden annyit mond, hogy az informatikus egy informatikával foglalkozó szakember. A fogalom kialakulásának története alapján talán még azt a megszorítást tehetjük hozzá, hogy jellemzően szoftveres szakembert jelent, mert a hardverek fejlesztésével, üzemeltetésével, szervizelésével kapcsolatos feladatok többsége a mérnöki szakmaterületen maradt.

Az informatika -hasonlóan tömör megfogalmazás szerint- egy olyan interdiszciplináris tudományág, amely elsősorban számítógépekkel megvalósított adatfeldolgozással foglalkozik. A kényszerű szakosodás következtében az informatika széles területén belül is több önmagát önállónak nevező tudomány- és szakmaterület jött létre.

Az informatikus képzést a kezdetektől folytató ELTE a következőt mondja a mester szak képzési céljáról, az elsajátítandó szakmai kompetenciáról:

„A képzés célja informatikus szakemberek képzése, akik szilárd elméleti alapokra épülő, a tudásuk fejlesztését hosszú távon biztosító képzés alapján informatikai rendszerek fejlesztési, létrehozási alkalmazási, bevezetési, működtetési, szervizelési tevékenységét önállóan és csoportmunkában képesek magas szinten ellátni. Rendelkeznek továbbá az alkalmazási területük informatikai feladatainak megoldásához szükséges együttműködési és modellalkotási készségekkel, képesek informatikai célú kutatási feladatok ellátására, koordinálására, tanulmányaik PhD képzés keretében való folytatására.”

Az itt megszerezhető ismeretek pedig a következő vázlatpontokban szerepelnek:

„~ az informatika elméleti alapjainak mesterszintű ismerete és az új technológiák megismerése a gyakorlatban,

~ az informatika alkalmazási területein jelentkező feladatok megoldásához szükséges alapvető matematikai és számítástudományi ismeretek elsajátítása és ezek konstruktív alkalmazása,

~ a szoftverrendszerek tervezésénél alkalmazott alapvető módszerek ismerete és gyakorlat azok alkalmazásában,

~ a szoftverrendszerek eszközeinek ismerete és készség szintű alkalmazása,

~ az informatika alkalmazási területein alapvető gyakorlati módszerek és megoldások valamint az alapvető kutatási irányok megismerése, a kutatásfejlesztés informatika tevékenységéhez szükséges alapvető készségek elsajátítása,

~ a választott specializációtól függő további elvárt szakmai ismeretek;”

Talán még a fentieknél is többet mond azoknak az ismeretterületeknek a felsorolása, amelyek a mesterképzésbe lépés feltételét jelentik:

„A hallgatónak a kredit megállapítása alapjául szolgáló ismeretek — felsőoktatási törvényben meghatározott — összevetése alapján elismerhető legyen legalább 60 kredit a korábbi tanulmányai szerint az alábbi ismeretkörökben:

~ matematikai és természettudományos alapismeretek (15 kredit): analízis (kalkulus), numerikus analízis, közelítő és szimbolikus számítások, diszkrét matematika, lineáris algebra és egyéb matematikai és természettudományi ismeretek;

~ számítástudományi ismeretek (15 kredit): logikai alapok a programozáshoz, számításelmélet, algoritmusok tervezése és elemzése, automaták és formális nyelvek, mesterséges intelligencia alapjai, egyéb számítástudományi ismeretek;

~ gazdasági és humán ismeretek (5 kredit): makro- és mikroökonómia, számviteli és pénzügy ismeretek, jogi, informatikai és menedzsment ismeretek, humán ismeretek;

~ informatikai ismeretek (25 kredit): a szoftvertechnológia, a rendszertechnika és az adatbázisok és információs rendszerek ismeretkörei, számítógépek architektúrája és számítógépes hálózatok témakörei. A mesterképzésbe való felvétel feltétele, hogy a felsorolt ismeretkörökben legalább 30 kredittel rendelkezzen a hallgató. A hiányzó krediteket a mesterfokozat megszerzésére irányuló képzéssel párhuzamosan, a felvételtől számított két féléven belül, a felsőoktatási intézmény tanulmányi és vizsgaszabályzatában meghatározottak szerint meg kell szerezni.”

A kreditszámok nagysága is beszédes a fontossági sorrendet, a szakmaterület méretét illetően.

Az informatikus definíciójára visszatérve: Talán a legkönnyebben úgy határozhatnánk meg az informatikus feladatkörét, ha a felhasználói szinttől azzal választjuk el, hogy általában ott fejeződik be az informatikus szerepe, ahol már a felhasználó veszi át a feladatokat, s az informatikus által „átadott” számítógépes rendszer alkalmazására kerülhet sor.

Ma Magyarországon sajnos a felhasználói körben is meglehetősen alacsony a felkészültségi szint. Talán ezért gondolja sok ember az olyan feladatokat is informatikusi kompetenciának, amelyeket ő maga a vonatkozó ismeretek hiányában nem tud megoldani. Tehát nem a különböző szoftveralkalmazásokat profi módon használó szakember az informatikus, mint ahogy azt a laikus közvélemény hiszi. Így az okos telefonjukat, vagy a számítógépüket boszorkányos ügyességgel használók sem lesznek informatikusok pusztán attól, hogy egyes alkalmazásokat még a kiváló informatikusoknál is jobban tudják kezelni.

A gondolatmenetet folytatva, tehát nem informatikusi feladat például egy szövegszerkesztőben, vagy táblázatkezelőben a felhasználóknak biztosított makrókészítési lehetőséggel élni. Informatikai feladattá tehető természetesen azonban, ha a táblázatkezelőben kidolgozott, modell értékűnek tekinthető megoldást utána egy professzionális szintű informatikai fejlesztéssel kívánnak megvalósítani.

Nem segíti a tisztánlátást ebben a kérdésben az sem, hogy sok informatikai cég örömmel ad szolgáltatást olyan problémák megoldásához, amelyek egy átlagos képességű felhasználónak nem volna szabad gondot okozzon.

Az informatikán belül gyors, és ma még kevésbé jól meghatározható „rendeződési” folyamat zajlik. Éppen ezért volna kívánatos, ha ebben a hazai informatikával foglalkozó társadalom aktív és kezdeményező szerepet is magára tudna és merne vállalni, s nem csak követésre rendezkednénk be minduntalan, a „merjünk kicsik lenni” szemlélet jegyében.

A címben feltett kérdés lényegét tekintve tehát: Valóban nem az informatikus fogalmának a tisztázatlansága okozza ma ezen a területen a legnagyobb gondot, de biztosan sokat segítene a munkaadóknak és a munkavállalóknak egyaránt az eligazodásban.

dr. Reith János

A múlt héten nagy nyilvánosságot kapott írásom címében az alábbi kérdést tettem fel: Kevés az informatikus Magyarországon? A hozzászólóktól érkezett reakciók alapján ezennel visszatérek a szakember hiányra vonatkozó kérdésemre, amelyet már a fenti megváltoztatott címmegfogalmazás foglal a legjobban össze.

A hozzászólóktól érkezett reakciókat nem tekinthetjük ugyan egy reprezentatív felmérés eredményének, de tökéletesen körvonalazzák azokat a problémákat, amelyek válaszokat követelnek.

A sajtó és a szakma is jellemzően olyan kinyilatkoztatásokat tesz, miszerint egyre több informatikus végzettségű szakember hiányzik a munkaerő piacról, ugyanakkor a képzésből kijövő pályakezdők felkészültsége is kívánni valót hagy maga után. Fogalmazhatunk tehát úgy, hogy e két egymást lerontó trend következtében rohamosan csökken hazánkban az informatikus szakma kapacitása.

Figyelembe véve a demográfiai tényeket, az oktatásban megfigyelhető trendeket, vajmi kevés esély mutatkozik arra, hogy a közeljövőben egy fordított irányú folyamat induljon el. Ha nem is csodának, de valamilyen olyan jelentős fordulatnak kellene történnie ahhoz Magyarországon, hogy a lemaradásunk növekedése helyett, a világ élvonalához való felzárkózásunk kezdődhessen el.

A közbeszédben uralkodó, informatikushiányról szóló álláspontot a korábbi írásomban több okból is indokoltnak láttam megkérdőjelezni. A tapasztalataim ugyanis azt mutatják, hogy óriási mértékű pazarlás történik az informatika területén az un. humán erőforrásokkal. Egy alapos és tárgyilagos helyzetelemzést volna indokolt elvégezni azon összefüggések feltárása érdekében, amelyek az informatikai területen is a szakemberhiány ellenére a szellemi javakkal való pazarlást eredményezik.

Az írásomra viszonylag nagy számban érkezett hozzászólásokból, közvetlen visszajelzésekből egy sokkal tarkább kép bontakozik ki annál, mint amit az IVSZ által készített tanulmány felrajzolni igyekszik.

Az informatikusok ugyan a saját szakmájuk mibenlétét, az oda szükséges készségek tartalmát illetően vitába szálltak egymással, de viszonylag nagy volt az egyetértés a következőkben:

Az informatikusok megfelelő munkakörülmények biztosítása esetén, attraktív bérezési szint mellett, sokkal több és magasabb szintű munka elvégzésére is alkalmasnak érzik magukat, készek volnának ilyen megbízások teljesítésére. Nem informatikusból van szerintük kevés, hanem olyan szakemberekből, akik a mai magyarországi alacsony bérekért hajlandók dolgozni.

Többen soroltak konkrét példákat arra, hogy a szervezetlenség, az irracionális körülmények hogyan nehezítik meg a munkájukat. Így például gyakran visszatérő elem, hogy a szakmai irányításáért felelős vezetők ritkán rendelkeznek kellő szintű felkészültséggel. Az elvárások is kaotikus állapotokra utalnak. Hol arcpirítóan alacsony szintű az elvárás, hol pedig irreális követelményeket kellene tudni teljesíteni. A munkaerő felvételéért felelős HR szakemberek munkájával szemben is széleskörű elégedetlenség olvasható ki a véleményekből.

Több informatikus szakember távozott külföldre, mert a bérszínvonal ott még az alacsonyabb szakmai végzettséget igénylő informatikai területeken is magasabb, mint idehaza.

A szakember hiány mantraként való ismételgetése ellenére sok informatikus nem hisz ezeknek a hangoknak, többen ma is munka nélkül vannak, vagy voltak kénytelenek korábban más munkakörökbe távozni. Akik pedig el szeretnének helyezkedni, nem könnyen találnak maguknak megfelelőnek tartott állást.

Valós szakemberhiány esetén a munkaerőpiac logikus lépése az volna, ha a meglévő szűkös kapacitások jobb kihasználásának a feltételeit igyekezné minden piaci szereplő mielőbb megteremteni. Ezt sugallja az Ipar 4.0 víziója, ezt várja el az ország versenyképességének a növelésére született stratégiák mindegyike, de a hétköznapok idevonatkozó tapasztalatai is ezt kívánnák meg.

A fentieket összefoglalva tehát megállapítható, hogy a vélelmezett kapacitásbeli hiányokat nem a jelenlegi gyakorlat extenzív módon való kiszélesítésével, azaz további tömegek képzésbe vonásával, az alacsony színvonalú projektek számának a szaporításával lehet pótolni. Egy paradigmaváltás számba menő átalakulásra volna szükség, amely mind az informatikusok, mind pedig a társadalom egésze számára előnyökkel jár. Ennek a lehetőségnek a kibontására a következő írásaimban kívánok visszatérni.

dr. Reith János

Ma a vízcsapból is az folyik, hogy egyre növekvő számú informatikus hiányzik Magyarországon. Nem csak informatikusok, hanem jószerivel minden szakmában hiányoznak a jól képzett szakemberek.

A valóban jól képzett informatikusok hiányára utaló nagy port felvert ide illő hír, hogy évek óta nem sikerült kifejleszteni a BKK megrendelésére a RIGO névre keresztelt elektronikus jegyrendszert. Erről bővebben itt olvashat:

https://www.napi.hu/magyar_vallalatok/elbukott_budapest_nagy_igerete_a_helyzet_tovabb_romlott.670163.html

Egyre gyakrabban és egyre több területen hallani arról, hogy az új informatikai fejlesztések tömeges igénybevétel esetén összeomlanak.

Az informatika területén talán az IVSZ (Informatikai Vállalkozások Szövetsége) kongatta meg leghangosabban a vészharangot.

Nemrégiben készített a Szövetség egy kutatást, amelynek eredményeit tanulmányban adta közre. A megállapítások rövid összefoglalása az alábbi linken található:

http://ivsz.hu/oktatas/kutatas-az-informatikus-munkaerohianyrol/

A tanulmány alapján kiemelésre kerültek az alábbi fő megállapítások:

- 22 ezer új állás tölthető be

- Az informatikaoktatás teljes szemléletváltására és megújítására van szükség

- Hiányzik a pályaorientáció és nincsenek meg a képzéshez szükséges alapok

- Problémák az (oktatási) intézményekben

- A duális képzés és a nyelvismeret szerepe

A teljes tanulmány innen tölthető le:

http://ivsz.hu/wp-content/uploads/2016/03/a-hazai-informatikus-es-it-mernokkepzes-helyzetenek-problemainak-gatlo-tenyezoinek-vizsgalata.pdf

Számos olyan megállapítás olvasható a tanulmányban, amelyek mindegyike kiválóan jellemzi nem csak a hazai, hanem a nemzetközi helyzetet is. A levont következtetések többségével szintén egyet lehet érteni, legfeljebb az értelmezését kellene pontosítani. A tanulmány nagyon elfogult, így véleményem szerint éppen arról a lényegről nem beszél, ami a valódi problémát jelenti, s amire ugyanúgy mielőbb megoldást kellene találni. A tanulmány az oktatásban és a szakképzésben látja minden probléma gyökerét.

Megítélésem szerint az első probléma úgy fogalmazható meg, hogy mit is kell valójában informatika, informatikus kifejezések alatt érteni. A legkevésbé sem szeretnék ugyanis senkit megbántani azokkal a kijelentéseimmel, amelyeket az informatikai területen uralkodó káosszal kapcsolatban vagyok kénytelen megfogalmazni.

Biztosan nem vagyok egyedül azzal a véleményemmel, hogy nem csak az informatikai képzés szorul reformra, hanem a szakma egésze is. Ebben a számos ellentmondással terhes környezetben nehéz megmondani, hogy a szakma által elfogadhatatlan színvonalúnak tartott képzéssel, vagy éppen ellenkezőleg, a kritikát megfogalmazó szakmai területen folyó munka színvonalával és tartalmával van-e nagyobb probléma.

Az IVSZ a saját honlapján elérhető alapszabály szerint a „Szövetség önálló jogi személyiséggel rendelkező, közhasznú célokat követő és feladatokat ellátó, politikai pártoktól és egyházaktól független társadalmi szervezet.” Ennek némiképp ellentmond a néhány sorral lejjebb található megfogalmazás, amely a megalakulásának és működésének a célmeghatározását adja:

„3. A Szövetség célja: Az információs és kommunikációs technológia (továbbiakban IKT ) szakterület fejlődésének, megismertetésének elősegítése, a tagszervezetek szakmai, iparág érdekeinek hatékony képviselete, továbbá az infokommunikáció, digitalizáció hazai és nemzetközi elismertségének növelése, valamint IKT kutatás fejlesztés és innováció elősegítése, támogatása és végzése. „

Ebből a célmeghatározásból következően nem a társadalom és a gazdaság egészének az érdekeit tartja szem előtt, hanem az általa informatikának tartott területen működő szűkebb szakmai köréét. Reálisan talán nem is várható el egy ágazati érdekek képviseletre létrejött szövetségtől, hogy a többi ágazat szemüvegén keresztül is képes legyen látni a közjó szolgálatát.

Megítélésem szerint a tanulmányban leírt megállapításokkal nem az a fő probléma, hogy részrehajló. Sokkal nagyobb gondnak látom a javasolt megoldás megvalósíthatatlanságát.

Ha a mai oktatási gyakorlatnak megfelelően meg is történne 22 ezer „informatikus” képzése, a fő problémát az sem oldaná meg. Nem csak az informatikus képzésnek, hanem a szakmai működés egészének az újragondolása volna szükséges. Akit ma a divatszakmák valamelyikére informatikusnak képeztek ki, sok esetben csak egy részterületre érvényes, jellemzően felhasználói ismeretekkel láttak el. A felhasználói, alkalmazói feladatokra való iskolai felkészítéssel sajnos ugyanúgy alapvető gondok vannak, mint az un. informatikus képzéssel, de az már egy sokkal szélesebb kört érintő probléma, amire egy újabb írásban érdemes lesz visszatérni.

Amennyiben tehát sikerülne valóban 22 ezer jól képzett informatikust valahonnan előkeríteni, a munkájukat a szakma írott és íratlan szabályai, követelményei szerint megszervezni, már nem is volna szükség a mai „informatikusok” többségére. Amit ma ugyanis informatikusi munkának nevezünk, sok esetben meglehetősen távol van attól.

Igencsak elgondolkodtató kellene legyen ezzel kapcsolatban az az ellentmondás, hogy miközben egy 5 éves egyetemi képzésen eredményesen túljutott informatika szakon végzett kezdőt még messze nem nevezhetünk kellően felkészültnek az érdemi informatikusi munkára, aközben minden különösebb bemeneti követelmény nélkül 4 hónap alatt képeznek ki un. „informatikusi munkára” utcáról beeső embereket.

Az informatikai területeken óriási szervezetlenség uralkodik világszerte, ami mérhetetlen pazarlást eredményez technikával és munkaerővel. Az IVSZ által hangsúlyozott képzetlenség mellett, megítélésem szerint ez a pazarló üzemmódban való alkalmazás ma a legnagyobb probléma. Az informatikai szakma a természetéből fakadóan olyan, hogy egy jól képzett informatikus akár több ezer felhasználó munkáját képes feleslegessé tenni. Az informatika ugyanis tipikusan arról szól, hogy a számítógépnek szabatosan el kell mondjuk a megoldandó feladatra a megoldást, s ezzel automatizálhatunk olyan tennivalókat, amelyeket ma jellemzően informatikusnak nevezett, de valójában felhasználói szereppel bíró szakemberek tömegei „manuálisan” látnak el.

Ahogy a világban, úgy hazánkban is sok helyen kialakult az informatikai gondolkodásmód újszerűségének és rendkívüli eredményességének következtében egy olyan szakmai „összetartó erő”, amely a nélkülözhetetlenségének tudatában egyre inkább visszaél a helyzetével. Az általánosnak tűnő megfogalmazást talán az alábbi közismert típusú példa világítja meg jól:

A vállalkozások nagy számban használnak szoftvereket könyvelési, számlázási, s más hasonló célokra. A programok készítői gyakran a szakma alapvető szabályait felrúgva, szándékosan építenek be olyan függőségeket a programjaikba, amelyekkel a későbbiekben a felhasználóktól további pénzeket gombolhatnak le. Így például már akár egy ÁFA kulcs változásakor jelentős összegeket kérhetnek el csak azért, hogy egy-egy paramétert megváltoztassanak a felhasználónál futó programban. Könnyű belátni, hogy ez nemzetgazdasági szinten mennyi felesleges „informatikusi” munkaórát, a felhasználóknak pedig indokolatlan költséget eredményez.

Anélkül, hogy a részletekbe belemennénk, kijelenthetjük, hogy az informatikai területen is olyan abnormális jelenségek terjedtek el, amelyek ma már nem csak a gazdasági és társadalmi viszonyokban okoznak feszültségeket, képezik a továbbfejlődés akadályát, hanem az informatika szűken vett szakmaterületén belül is egyre több gond forrását jelentik. A rövid távú, parciális érdekek szerinti szempontok érvényesítését nem csak az informatika, hanem számos tudásigényes szakmaterület képviselői is alkalmazzák. A mai Magyarországon például a jogászok is egyre több területen tették magukat nélkülözhetetlenné, az orvosi szakma összezárása is jól ismert. Hosszasan lehetne még sorolni azokat a hatékonyságot lerontó jelenségeket, amelyek hosszú távon az emberiség számára a fejlődés gátját képezik. A rosszul felfogott szakmai érdekképviselet túlnyerésből fakad az informatika területén az alábbi írásban kifejtett probléma is:

https://nepszava.hu/3004080_mar-szamon-sem-kerik-a-cegek-programozoikat-mert-attol-felnek-lelepnek

A követelmények, az elvárások elmaradása hosszabb távon soha nem egy szakma megerősödését, hanem éppen ellenkezőleg, a színvonal zuhanását eredményezik. Magyarországon sok terület, közte a sokat emlegetett futball is felhozható még erre jó példaként.

dr. Reith János

A sajtóban számos írás olvasható arról, hogy nem vagyunk innovatív nemzet. A nemzetközi statisztikák szerint több ezzel kapcsolatos mutató alapján szinte mindenben a mezőny utolsó harmadában kullogunk. Mi azonban azt tartjuk magunkról, hogy igenis nagyon sok az eredeti gondolkodású, kreatív ember hazánkban. Ez egy olyan ellentmondás, aminek célszerű volna megtalálni a feloldását.

A kérdéskörhöz szorosan kapcsolódik az a kérdés is, hogy milyen az ideális környezet az innováció számára. Itt is megfigyelhető ez a fajta kettősség. Egyfelől az emberi lustasággal szokás magyarázni a nagy felfedezéseket, feltalálásokat. A gépeket tehát azért találta ki az ember, hogy ne kelljen nehéz és unalmas munkát végeznie. A műszaki fejlesztések célja, hogy gépek helyettesíthessék az embert egyre több területen. Így például azért fejlesztettük ki a mosó-, majd a mosogató gépet is, hogy ne kelljen mosni és mosogatni.

Mások szerint viszont az ember akkor lesz képes a tudomány területén alkotásra, ha minden kényszertől mentesítjük. A kutatót a teljes körű szabadság kell megillesse, hogy kizárólag a kutató munkájára koncentrálhasson. Ebbe a K+F munkába azonban kívülről senkinek nem lehet beleszólása.

A fenti témakörökben folyó viták számos érvet hoznak fel mindkét állítás mellett, ezek puszta felsorolása is messze meghaladná jelen írás tervezett kereteit. Így legyen elég annyit megjegyezni a címben feltett kérdéssel kapcsolatban, hogy sokan hisznek az innovációra való alkalmatlanságunkban. A magyarázat szerint az utóbbi időben a magyar emberek ellustultak, az innovációra felkészíteni hivatott iskolai képzés színvonala folyamatosan romlott. A felnőttképzés gyakorlatilag nem működik, így a fizikai és szellemi restség együtt idézte elő azt az állapotot, amit a gazdasági eredményeink, életszínvonalunk, a különböző nemzetközi vizsgálatok kiválóan megmutatnak.

Nem sokkal kevesebben vannak ugyanakkor azok, akik szerint nem kell hinni semmiféle nemzetközi statisztikáknak, mert mi magyarok nem csak innovatívak, kreatívak, okosak és jól képzettek vagyunk, hanem valójában még jól is élünk.

Nem csak a szalonképes vitafórumokon találkozni ezzel a két állásponttal, hanem a különböző blogokon álnéven bátran hozzászólók közötti viták is kiválóan megmutatják azt a fajta megosztottságot, amit a címben feltett kérdésben a közvéleményben megtapasztalni.

A magam részéről azonban azon a véleményem vagyok, hogy mindkét állítás igaz és hamis is egyszerre, ugyanis a vita tárgyát illetően egyáltalán nem egzakt állításokról beszélhetünk. Már magának az innováció fogalmának az értelmezésében rejlő bizonytalanság is elegendő ahhoz, hogy egymásnak ellenmondó állításokat fogalmazzunk meg a használatával.

Igen, Magyarországon valóban nagyon sok a kreatív, innovációra alkalmas, s erre rá is kényszerülő ember. Ugyanakkor az is igaz, hogy ennek a rengeteg innovatív és kreatív megoldásnak nemzetközi mércével mérve alacsony életszínvonal, romló oktatási színvonal, relatíve lemaradó életminőség a következménye.

Hazánkban számos kreatív és innovatív megoldás születik, csak éppen az a baj velük, hogy ezek egymással ellentétes irányokba mutatnak, s így többnyire ki is oltják egymást. Ezen állítás igazolására ugyancsak számos jó példát lehetne felsorolni.

A versenyszféra kreatív kezdeményezéseire kreatív állami intézkedések születtek, így például az egyes adónemeket illetően az adóelkerülés megelőzésére kitaláltatott az adóhatósághoz bekötött pénztárgép, a 100 eFt feletti ÁFA tartalmú számla beküldésének törvényi szabályozása, az EKÁER rendszer a szállítmányok nyomon követésére, stb.

A hatóságok hasonlóképpen innovatív kezdeményezéseit az érintettek körében kreatív ellenreakciók követték. A büntetések beszedésére szakosodott rendőrségünk a gyorshajtó honfitársainkat jelző és blokkoló eszközök használatára, a parkolási díjak kivédésére rokkant igazolványok megszerzésére, a világrekorder ÁFA mértéke miatt pedig a fekete gazdaság működtetésére kényszerítette. Hosszan sorolhatók azok a kreatív magyar emberek teremtette körülmények, amelyek a túlélés érdekében hasonlóképpen kreatív ellenirányú megoldásokat hívtak életre.

Hazánkban tehát az emberi leleményesség célja és eredménye jellemzően nem világszínvonalú, nagy vásárlói közösségek számára újat kínáló, hosszú távú megoldások kifejlesztése, hanem az itt és most és csak nekünk alkalmas válaszok megtalálása. Ha a véletlen folytán mégis valakinek nemzetközi mércével is jelentős innovációk alapjául szolgáló ötlete, megoldása születne, annak megakadályozására is számos innovatív eszköz működik hazánkban.

Nálunk tehát az emberi lustaság sem a világ minden tájára eladható termékek fejlesztésére ösztönöz, hanem olyan megoldások megtalálására, amelyek mindenfajta erőfeszítés nélkül teszik lehetővé a magunk mércéje szerinti eredmények elérését.

dr. Reith János

Az előző írásban az innováció egyik fontos feltételeként a megfelelő tudás meglétét kellett nevesítsük. Ma már közismert és széles körben elfogadott tény, hogy az iskolai és iskolán kívüli nevelő-oktató munka tartalmával és módszertanával, az erre épülő szakképzés színvonalával komoly gondok vannak.

Nem új keletű probléma ez sem, a rendszerváltás óta eltelt közel 30 évben több reform is az oktatás színvonalának az emelkedését ígérte, azonban a felmérések szerint ennek rendre az ellenkezője valósult meg.

A napokban jelent meg a legújabb nemzeti alaptanterv tervezete, amelynek elolvasása után kijelenthető, hogy jelentős változás ígérete fedezhető fel a szemléletében azok számára, akik nem csak elégedetlenek voltak az eddigi iskolai oktatás-képzés-nevelés színvonalával, hanem tenni is szerettek volna a megreformálásáért.

A kiadott tervezet ígérete szerint rövid idő alatt felzárkózzunk a világ fejlett oktatási rendszereihez, ha sikerül a nevelés-oktatás tartalmát és szemléletét megújítani.

Az alábbi linken érhető el a teljes anyag:

https://www.oktatas2030.hu/wp-content/uploads/2018/08/a-nemzeti-alaptanterv-tervezete_2018.08.31.pdf

A szemléletváltásra utal talán már az első fejezet címe is, amely következetesen iskolai nevelő-oktató munkáról beszél. A múltban sajnos többnyire nem csak szavakban, hanem a mindennapokban is háttérbe szorult a nevelő munka.

A most kiadott NAT a korábbi ismeret-centrikus tanítás helyett a tudás alkalmazását helyezi előtérbe, az un. aktív tanulást támogatja. Ez a fajta megközelítés a tételes tudás, az ismeretek fontosságát ugyan nem vitatja el, ám „a tantárgyak egymáshoz kapcsolódó rendszerében lényeges szerepet töltenek be a mindennapi életben használható készségek”. A gyakorlati orientáció erősítése üdvözlendő, azonban sajnos veszélyeket is hordoz magában.

Az iskola valójában mindig az őt fenntartó társadalom sajátos körülmények között működő reprezentatív mintája. Az iskola értékrendje nem tud teljes körűen elszigetelődni az őt körülvevő társadalmi környezettől, az mindenkor erős befolyással bír rá. Nem csak a tanulók, tanárok és szülők lehetősége és felelőssége a fiatalok nevelése, amelynek értékrendjéről az anyagban a következő olvasható:

„Az alapvető emberi értékek (becsületesség, igazságosság, empátia, önbecsülés, továbbá az élet, az ember méltóság, az emberi teljesítmény és munka tisztelete), a társadalmi értékek (szabadság, demokrácia; a család mint közösség; az anyanyelv és a nemzeti kultúra; a nemzeti hagyományok és identitás ápolása; a társadalmat alkotó csoportok nyelve, kultúrája, identitása; a kulturális tolerancia, a szolidaritás, a felelősségvállalás és az emberi jogok) és a környezeti fenntarthatóság az egyén integritásának és a közösség kohéziójának alapját alkotják.”

A nagyon szép és tiszteletre méltó törekvések megfogalmazása kell legyen valóban az első fontos lépés, azonban a kitűzött igencsak ambiciózus cél eléréséhez megfelelő feltételekre és következetes tettekre is szükség van. A legnagyobb problémának a magam részéről a megvalósulás garanciájának a hiányát látom.

A tanulók számára a személyes példamutatás sokkal meggyőzőbb, mint bármilyen jól felépített tananyag, amelynek igazságtartalma a mai magyar valósággal való szembesüléskor azonnal megkérdőjeleződik. Legyünk tárgyilagosak, s tegyük fel a kérdést: A mai magyar társadalomban milyen mértékben érvényesülnek a fenti „alapvető emberi értékeket” kifejező szavak?

Az oktatás szemléletének változtatása az anyagban leírtnál is nagyobb lépést tenne szükségessé. A mindenre kiterjedő innovatív szemlélet kialakítása nem csak a munkavállalói és vállalkozói kompetenciák területén volna nagyon fontos. A kreativitás kibontakoztatásának, a problémamegoldó képességek, és kritikai szemlélet fejlesztésének a megcélzása minden kompetencia területen létjogosultsággal bír.

Az anyagban leírtak sikeres bevezetéséhez remélhetőleg olyan módszertani ajánlások, új tankönyvek, segédletek, digitális tananyagok és egyéb szolgáltatások fognak társulni, amelyek a pedagógus szakmát az első pillanattól segítik, a pedagógusképzés és -továbbképzés is az ebben foglaltak szellemében alakulhat át. Ez a munka is azonban még a szakma előtt áll. Mint tudjuk, az ördög itt is a részletekben lakozik.

Az új NAT a pedagógusoknak az irányváltás ellenére több szabadságot kíván biztosítani, ami egyben sokkal nagyobb felelősséget is jelent a számukra. Talán nem megalapozatlan kérdés ezzel kapcsolatban az, hogy vajon ezzel a szabadsággal tud-e, és akar-e a pedagógus társadalmunk élni?

Hazánkban biztosan az egyik legnagyobb jelentőségű, hosszú időre kiható társadalmi innováció volna, ha ezúttal a tervben megfogalmazottakat sikerülne teljesíteni. Az alap- és középfokú oktatás, a közép- és felsőfokú szakképzés szellemiségének a megváltozása, a modernnek nevezett elvek érvényre jutása előbb-utóbb a hazai gazdaság felemelkedését, jólétünk alapjának a megteremtését eredményezhetné.

A gyors felzárkózás esélyét korábbi hasonló stratégiai tervek is mindig beígérték, azonban a valóság rendre rácáfolt ezekre a mára már túlzottan is optimistának bizonyuló átpolitizált „szakmai” javaslatokra. Nem elég tehát a jól hangzó célokban és ezekhez kapcsolódó ígéretekben bízni, meg kell keresni azokat a garanciális elemeit a megújulásnak, amelyek a korábbiakban jól láthatóan hiányoztak.

A tét rendkívül nagy, így mindenkit csak arra biztatnék, hogy javaslataival segítse az új NAT végleges formájának megfogalmazását, majd pedig a végrehajtásában is vegye ki a maga részét. A jövő generáció felnevelésének az ügye elvitathatatlanul ma is az egyik legfontosabb nemzetpolitikai kérdés.

dr. Reith János

Az előző írások kapcsán kibontakozott vita összefoglaló megállapítása röviden úgy fogalmazható meg, hogy a hazai politikai és gazdasági elit talán már kezdi felismerni nem csak az innováció szükségességét, hanem a benne rejlő lehetőségeket is. Így indokolt volna a címben szereplő kérdés megválaszolása, amelyet eddig is sokan feltettek már.

A korábbi vitaindító írásaimban már több olyan ITM miniszteri nyilatkozatra is történt hivatkozás, amelyek arra engednek következtetni, hogy kurzusváltásnak is beillő mértékű szemléletváltás következett be a politika innovációhoz fűződő viszonyában, az ezzel szoros kapcsolatban lévő oktatási és K+F területen egyaránt.

E hónap elején jelent meg „Fordulatra van szükség a magyar gazdaságban” címmel egy elemzés, amely az alábbi linken olvasható:

A nyáron szokásos uborkaszezon ellenére az innováció szempontjából számos nagyon időszerű és meghatározó jelentőségű témakörben is érdemi vita van kibontakozóban a politikában és a sajtóban egyaránt.

Nemrégiben került a kezembe az alábbi írás, amely a címben szereplő minisztérium vezetőjével, Palkovics Lászlóval készült interjú lényegéről szól: