Az előző három írásban igyekeztem röviden elemezni a k+f ügyekben születő szakvélemények néhány tipikus problémáját. Az ebből levonható következtetések alapján jól összefoglalhatók azok a javaslatok, amelyeket a k+f projektek minősítése iránti kérelmet benyújtóknak érdemes szem előtt tartani.A kérdés napirenden tartása azért is fontos, mert cégenként sok esetben több tízmilló forintnyi K+F+I beruházások buktak meg, melyek összességében a nemzeti  szintű innováció ügyét jelentősen hátráltatják.

Az előző két azonos címmel megjelent írásban a kritikai elemzés tárgyát egy olyan SZTNH által készített szakvélemény képezte, amely érdemi szakmai indoklása nem hosszabb egyetlen A4-es oldalnál. Bár rövidnek tűnik az indoklás, így is maradtak benne további olyan érdekességek, amelyek hasonlóképpen fontos tanulságokkal szolgálhatnak mindazok számára, akik szakvélemény kéréssel fordulnak a jövőben a Hivatalhoz.

Miután tehát a szakértő megállapította, hogy a kérelemben részletezett célok és tevékenységek „nyilvánvalóan” nem tekinthetők kutatás-fejlesztésnek, ezért a későbbiek folyamán erre hivatkozással mérnöki rutintevékenységnek minősíti a szakirodalom áttekintést és más kapcsolódó munkákat is. Teszi ezt úgy, hogy szerinte egyébként ezek is a k+f tevékenység részét képeznék, ha „egy körülhatárolható kutatási program megvalósulását szolgálják”. (A beadvány ismeretében egyébként kijelenthető, hogy egy valóban jól körülhatárolt kutatási programot fogalmaztak meg a kérelmezők.)

A szakértő tehát azt már jól tudja, hogy sterilen k+f tevékenység nem létezik, így a hozzá kapcsolódó egyéb rutin jellegű tevékenységek is annak részét képezik, a szakirodalom kutatásához hasonlóan.

 Az előző írásban addig jutottunk, hogy a szakértő a törvényi definíciókat ugyan pontosan idézte, de az abban leírtakat nem sikerült maradéktalanul megértenie, s ebből fakadóan minden további indok arra a hibás fogalommeghatározásra alapult, amelyet a törvényben leírtakkal ellentétben a szakértő magában vélhetően kialakított. S részemről még ez tekinthető a jóindulatú feltételezésnek.

A korábbi cikkben ismertetett szakértői véleményben a részletes indoklásban webes felületről idézett linkek megadása történik meg, amelyek csupán azt igazolják, hogy az adott témakörben korábban voltak már kutatási projektek, különböző tárgyú vizsgálatok. Anélkül, hogy ezek eredményeiről szó esne, a szakértő kijelenti, hogy a szakember számára a címben megfogalmazott technológiák már ismertek. Tehát ha már voltak vizsgálatok egy adott témakörben, akkor abban minden további k+f munka megcélzása elfogadhatatlan, s nem is k+f tevékenységnek tekinthető? Roppant érdekes és újszerű megközelítése ez a k+f munka lényegének. Három évtizedes tapasztalat birtokában tehát az SZTNH egy nevével nem ismert szakértőjétől kell megtudjam, hogy mi is számít k+f tevékenységnek. Ezek szerint én eszmélésem óta tévedésben vagyok a k+f lényegének ismeretét illetően?

Miután az adott szakmai területen ma Magyarországon kevés szakértőt ismerünk, így a kérelem benyújtója megkereste az összes valóban hozzáértőnek tekinthető szakembert, amelyek egyike sem vállalta magára a szóban forgó szakvéleményt. Elvileg nem zárható ki természetesen, hogy a szakvéleményhez nevét nem adó szakértő utólag letagadta korábbi művét. Ezt azonban az teszi nagyon kevéssé valószínűvé, hogy az indoklásból nem csak az derül ki, hogy a k+f mibenlétét nem ismeri a szakértő, hanem az adott szakmaterületen is csupán néhány óra alatt az internetről összevadászható mélységű tudással rendelkezik. Vélhetően soha életében korábban nem találkozott sem k+f, sem pedig még konkrét üzemi tapasztalatok szintjén sem a témával.

A napokban került a kezembe egy k+f projekt minősítési eljárás iránti kérelme, amelyet a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala bírált el. A projekt gazdájától nem kaptam felhatalmazást a konkrétumok közzétételére, ezért csak az általánosságokat és a konkrét tanulságokat tenném közzé.

Az elmúlt immáron öt évben nagyon gazdag tapasztalataink gyűltek össze k+f projektek utólagos minősítésével kapcsolatban. Kíváncsiak voltunk arra, hogy a k+f projektek előzetes minősítése hogyan zajlik, milyen megállapítások születnek azon a területen. Az előzetes és az utólagos minősítés szempontrendszere ugyanis sok tekintetben különböző kellene legyen, hiszen míg az első esetben egy még el sem kezdett munkáról, a másik esetben egy valamilyen módon befejezett projektről van szó.

Sajnos azt kellett megtapasztaljuk, hogy nem csak a projektek utólagos minősítése problematikus, hanem az SZTNH által az előzetes minősítés céljából kidolgozott kérdőívre adott válaszok helyes értelmezése és minősítése is.

A megfogalmazott projektterv már a címében jelezte, hogy „új, innovatív termékek és technológiák kifejlesztésével” kívánja az adott szakmaterületen a k+f munkát elvégezni. A munka részletezésében például az alábbi egyértelmű megfogalmazással erősíti meg, hogy nem már meglévő ismereteket kíván újra megszerezni, hanem „eddig még nem vizsgált anyagok feldolgozhatóságának” vizsgálata is a terv fontos része. A projekt célja új termék kifejlesztése, ehhez kísérletek elvégzése. A további részletezésben egy sor olyan kérdést kíván a projekt megválaszolni, amelyek mindegyike a jelenleginél optimálisabb, azaz valamilyen célfüggvény szerint jobb megoldást kíván találni. A személyi feltételeket illetően pedig elmondható, hogy tudományos fokozattal, az adott témakörben megfelelő szakirányú felsőfokú végzettséggel rendelkező szakemberek kívánták a munkát elvégezni.

  Nem a tudománypolitika területe az egyetlen, ahol a szavak és a tettek összhangja hiányzik. Kicsit keményebb megfogalmazással ezt akár önbecsapásnak, hazugságnak is nevezhetjük. A hazugság megannyi formája régóta döntő befolyással van az emberi létre, koronként változó mértékben képes befolyásolni a dolgok menetét. A legutóbbi évtizedekben sajnos a kelleténél talán nagyobb szerepet kaphatott, így hazánk anyagi, szellemi, erkölcsi állapota, a külvilág előtti hitelessége lesüllyedt. 

  A mindenfajta válsággal jellemezhető helyzetből való kilábalás érdekében a tudománynak is fontos szerepe kellene legyen, hiszen az elit valósítja meg a vezető szerepet, mutat példát a társadalom számára. A már sok éve önmagát elitként meghatározó csoportok által mutatott példa kifejezetten rossz, így joggal beszélhetünk ezzel összefüggésben ma már úgynevezett lumpen elitről.

  A tudomány világában a többség számára evidencia, hogy igyekezzünk a felmerülő problémákat minél általánosabban megfogalmazni, s azokra egy minél általánosabb megoldást találni. A tudós társadalom is gyakran követi el azonban azt a hibát, hogy egy-egy felfedezést sokkal általánosabb érvényűnek gondol, mint amilyen az valójában. A legnagyobbak is szeretnek megfeledkezni arról, hogy megadják az összefüggések értelmezési tartományát. Ezért a tudomány továbbfejlődésében igen nagy a jelentősége azoknak az új eredményeknek, amelyek valójában nem tesznek mást, mint korábban megoldottnak gondolt problémáknak az értelmezési tartományát terjesztik ki.

  A politika és a sajtó is a hatalomért folyó küzdelem egyik terepe, ahol az anyagi és szellemi javak birtoklása feletti jogok megszerzéséért folyik a harc. Ebben a harcban a sajtó is csupán az egyik fegyvernem, de a tudományt is ide sorolhatjuk.

  A média felelősségéről már régóta folynak viták, ennek ellenére a helyzet e tekintetben alig változott. Ha azt vizsgáljuk, hogy a televízióból, a rádióból, a filmekből, az újságokból és az internetről milyen tartalmak záporoznak a felnőtt és felnövekvő nemzedékekre, akkor megdöbbentő eredményt láthatunk. Az erőszak a mindennapok részévé lesz, a reklámok fogyassz többet parancsa pedig a fenntartható fejlődés ellen hat. Igen nagy a veszélye annak, hogy ha ez így folytatódik, az emberek egyre többen el is fogják hinni: az a valóság, ami a médiából sugárzik feléjük, nem pedig az, ami körülöttük zajlik, amit nap mint nap megtapasztalhatnak.

  A hazai tudománypolitika tervezését és megvalósulását figyelemmel kísérve egy sor ellentmondást, súlyos szemléleti anomáliát, tévedést találhatunk. Vélhetően ezeknek is jelentős szerepe van abban, hogy minden szóbeli szándék ellenére a helyzetünk az utóbbi évtizedekben nem javul.

  Nap mint nap azt halljuk, hogy Magyarország a tudás területén nagyhatalom. Amikor az ezt alátámasztani hivatott érveket keressük, sajnos sokkal inkább a múltban, mint a jelenben találhatjuk meg azokat. A rendszerváltás után is azzal igyekeztünk hazánkba csábítani a külföldi tőkét, hogy itt igen jól képzett és egyben olcsó munkaerő várja őket. Ezt látszólag sikerült is egy ideig igazolni, aminek nagyon súlyos össztársadalmi következményei lettek. A magyar munkaerő alacsony bérszínvonala miatt a munkaadók szinte minden munkakörben egy szinttel magasabb végzettségű szakembereket kezdtek el foglalkoztatni. Ennek következtében az iskolázottság legalacsonyabb fokán állók ki is szorultak a munkaerőpiacról. A magas iskolázottsági szintet követelő munkahelyek nagy számban szűntek meg, így például a tudományos pályákon is radikális létszám és színvonal csökkenés következett be.

 Az Európai Unió az utóbbi években kényszerűen megváltoztatta az innovációval kapcsolatos álláspontját. A korábban megfogalmazott tudásalapú társadalom fogalmát egyre inkább az innovatív társadalom célkitűzése váltja fel. Ez a szemléletváltás két alapvető okra vezethető vissza:

  Kudarcot vallott az a közösségi politika, amely 2010-re azt vízionálta, hogy az európai versenyképesség jelentősen javulni, az innováció számottevően erősödni fog. A másik ok az időközben beköszöntő világméretű gazdasági válság. Ma már Európa szerte egyre többen az innovációtól várják a recesszióból való kilábalást, a gazdaság új alapokon való magára találását. Az innováció és a tudás viszonyának a megítélésében bekövetkezett változás tökéletesen összhangban van azzal a meghatározással, amely szerint az innováció nem más, mint a munkába állított tudás.

Az innováció alatt azt a pozitív irányú megújulást értjük, amely segíti az értékelőállítási folyamatot, s nem pedig az olyan torz újraelosztási módozatok életben tartását teszi lehetővé, mint amilyen a korrupció is.

  Hankiss Elemér szerint:"A korrupció ott virágzik erősen, ahol a javak elosztásának nincsenek kellőképpen tisztázva az elvei, ahol a tisztségviselő (érték-elosztó) rétegnek sikerült elhitetnie az emberekkel azt, hogy ilyen vagy olyan döntés az ő megítélésétől vagy hajlandóságától függ" -

A korrupció legnagyobb negatív következménye, hogy