A hazai tudománypolitika tervezését és megvalósulását figyelemmel kísérve egy sor ellentmondást, súlyos szemléleti anomáliát, tévedést találhatunk. Vélhetően ezeknek is jelentős szerepe van abban, hogy minden szóbeli szándék ellenére a helyzetünk az utóbbi évtizedekben nem javul.

  Nap mint nap azt halljuk, hogy Magyarország a tudás területén nagyhatalom. Amikor az ezt alátámasztani hivatott érveket keressük, sajnos sokkal inkább a múltban, mint a jelenben találhatjuk meg azokat. A rendszerváltás után is azzal igyekeztünk hazánkba csábítani a külföldi tőkét, hogy itt igen jól képzett és egyben olcsó munkaerő várja őket. Ezt látszólag sikerült is egy ideig igazolni, aminek nagyon súlyos össztársadalmi következményei lettek. A magyar munkaerő alacsony bérszínvonala miatt a munkaadók szinte minden munkakörben egy szinttel magasabb végzettségű szakembereket kezdtek el foglalkoztatni. Ennek következtében az iskolázottság legalacsonyabb fokán állók ki is szorultak a munkaerőpiacról. A magas iskolázottsági szintet követelő munkahelyek nagy számban szűntek meg, így például a tudományos pályákon is radikális létszám és színvonal csökkenés következett be.

  Egy egészséges és harmonikus fejlődés esetén, egy valóban innovatív környezetben ennek éppen az ellenkezője történik. A magas műszaki színvonalon működő gazdaságban az alacsonyabb képzettségű munkaerő is képes a társadalmilag szükséges javakat előállítani. A magasan képzett munkaerő pedig a kutatás-fejlesztés számára felszabadul.

Az elmúlt húsz év elfogulatlan és önkritikus értékelése alapján azt kell mondjuk, hogy tudománypolitikai szempontból is súlyos hibákat követtünk el. Megpróbáltunk a világ számára magunkról egy mítoszt felépíteni, ami azzal ártott a legtöbbet, hogy azt magunk is elhittük. Még nagyobb baj, hogy a mai napig nem akarunk szabadulni tőle.

  Mondjuk ki végre őszintén:

  A magyar tudomány jelenlegi fejlettsége több területen is messze elmarad attól, amit mi róla nem csupán gondolunk, hanem a hivatalos kommünikékben hangoztatunk. Minden beavatott jól tudja, hogy önámítás számba menő hazugságok azok az értékelések, amelyek hazánk tudományát élvonalbelinek állítják be.

  Az intézményes oktatás mindegyik területét nagymértékben lerontottuk. Így ma már nem beszélhetünk sem szakképzésről, sem pedig magas szintű felsőoktatásról. Ahol esetleg még ennek a nyomai fellelhetők, az az üdítő kivétel.

  A gazdaságban végbement kiárusítás következtében elvesztettük ellenőrzésünket a saját létfeltételeinket biztosító javak többsége felett. Nem elég, hogy a múltbeli örökségünket kiárusítottuk, de a hitelezhetőség határáig a jövőt is elzálogosítottuk. Az érintett tudományok képviselői pedig nem hogy nem akadályozták meg ezt a folyamatot, hanem sokszor még asszisztáltak is hozzá. A tudomány területe reprezentatív mintája a magyar társadalomnak. Lényegében ugyanazok a problémák jelentkeznek itt is, mint a társadalmi létformák bármelyikében.

  Hosszan sorolhatók azok a súlyos hibák, amelyeket az ország ez elmúlt két évtizedben elkövetett, s amelyekben a tudományok felelőssége is fellelhető. Nem tekinthető jó megoldásnak, ha továbbra is jól hangzó magyarázatokat keresünk ezeknek az ellentmondásoknak a feloldására, ahelyett, hogy a problémákat nevén neveznénk, s a megoldásukra tennénk lépéseket.

  Kénytelen vagyok azt állítani, hogy egy ország tudománya annyit ér, amennyi abból az ott élő közösség számára hasznosul. Meddő az a tudomány, amely tartósan nem képes új értéket előállítani. Az ellentmondás tehát nem ott húzódik, hogy magas szintű tudományunk ellenére alacsony fejlettségű szinten van a gazdaságunk és a társadalmi létünk valamennyi területe. Sokkal inkább sajnos az ellentmondás a valóság és az általunk elképzelt körülmények között feszül. Felépítettünk magunknak egy vonzó virtuális világot, amelyhez láthatóan ragaszkodni fogunk mindaddig, amíg a tényleges valóság ki nem józanít bennünket. A nemrégiben bekövetkezett totális válság talán segít ennek a felismerési folyamatnak a felgyorsításában.

  Minél előbb ismerjük fel a jelenlegi helyzet tarthatatlanságát, minél előbb kezdjük meg a realitás talaján meghatározni a teendőket, annál korábban van esélyünk az elszegényedéssel járó leszakadási folyamatból, egy gyarapodást eredményező, felzárkózási irányba váltani.

dr. Reith János

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.