A blogon megjelent korábbi két cikkben Bay Zoltán, „Az élet erősebb” című művének ismertetése során már szóba került Szent-Györgyi Albert neve, akitől a hazai képzés ügyében több értékes idézet is szerepelt. Nemrégiben került a kezembe annak a felszólalásnak a szövege, amelyet 1930 novemberében az Országos Testnevelési Tanács kongresszusán mondott el Szent-Györgyi Albert. A hivatkozott cikk az alábbi linkeken érhető el:

http://www2.szig.hu/?tPath=/iskolatortenet/&article_id=3740

és

http://www.waldorfsuli.hu/index.php/waldorf-pedagogia/olvasosarok/396-szent-gyorgyi-albert-az-iskolai-ifjusag-testnevelese

Az azóta eltelt hosszú idő miatt a megfogalmazás talán kissé szokatlan a ma embere számára, de a beszédből számos megállapítás sajnos ma is égetően aktuális.

A nagy gazdasági világválság idején a szegedi egyetem tanáraként Szent-Györgyi úgy látta, hogy „Hazánk ma legválságosabb óráit éli, melyekben szüksége van fiainak minden szikrányi képességére, ha nem akarja, hogy neve az élők sorából kitöröltessék.”

Az akkori és a jelenlegi helyzet nagyfokú hasonlósága okán talán ma sem túlzás az ország jövőjéért érzett aggodalmat ebben a formában kifejezésre juttatni. A folyamatban lévő oktatási reform és az ugyancsak most zajló felsőoktatási stratégia kidolgozása kapcsán a szónok szavaival kijelenthetjük: „Ez a súlyos próbáltatás iskolarendszerünk elé is egészen új célokat, új követelményeket állít.”

A PISA felmérések eredményei tükrében a felszólalás elején elhangzott következő mondat is sajnos időszerű: „Vizsgálatom eredményét rövid szavakban bocsátva előre úgy foglalhatnám össze, mai iskolarendszerünk nem felel meg az idők új és súlyos követelményeinek.”

Ezen előzmények után logikus feltenni tehát az alábbi kérdést nekünk is: „Mi tehát az egyetem célja és hivatása?”

A válasz akkor sem volt egyértelmű. Mintha az elmúlt közel 80 évben ez ügyben sem változott volna semmi :

„Ebben a kérdésben a vélemények különböző országokban igen eltérőek. Az egyetem, mint minden iskola, tanítványaival két dolgot tehet: taníthatja és nevelheti őket. Az európai kontinensen a legtöbb egyetemnek az a felfogása, hogy ő nem nevelő, hanem tisztán tanító intézmény, szakiskola.”

Magyarországon akkor is, s ma is dívik az a felfogás, hogy az iskola egyetlen célja a kötelező tanítási idő alatt hallgatóinak fejébe sok kilónyi könyv tartalmát préselni. Pedig az azóta eltelt idő alatt tanulhattunk volna Szent-Györgyi beszédében megemlített példákból:

„Ezzel a felfogással szemben áll két nagy, ősi angol egyetem, Oxford és Cambridge. Ez a két egyetem, eltekintve tudományos kutatásaitól, elsősorban nem tanító, hanem nevelő intézet. Itt nem jogászokat, kémikusokat vagy doktorokat, hanem elsősorban embereket nevelnek. Köztudomású, hogy Anglia legkiválóbb embereinek nagyobb részét, nagy felfedezőit, államépítőit, tudósait e két egyetemről kapja és ezért minden angol szülő, hacsak valamiképpen teheti, gyermekét e két egyetem egyikére küldi.”

A gyermekeiket a szülők tehát erre a két egyetemre a nevelés fontosságának a felismerése, s nem pedig a szakképzés magas színvonala miatt küldik.

„Itt a leendő kereskedőnek az egyetemen nem kettős könyvvitelt, nem differenciál- és integrálszámítást vagy nemzetgazdaságtani teóriákat tanítanak, hanem kiküldik a sportpályára, és ott embert faragnak belőle. És aki először reánéz egy ilyen cambridge-i diákra, az ő duzzadó életenergiájára, érdeklődésére és tetterejére, az biztos benne, hogy ez a fiú ott kinn a messze Indiában nagyszerűen meg fogja állni a maga helyét a legnehezebb körülmények között is, dacára annak, hogy nem füstöl a feje a tudománytól.”

E két sajátos nevelési módszert alkalmazó egyetemen a nevelésnek az egyik leghatékonyabb eszköze a sport, a testedzés.

„A sport, az nemcsak testnevelés, hanem a léleknek is a legerőteljesebb és legnemesebb nevelő eszköze. A sport fogalma azonban nem tévesztendő össze puszta testi ügyességgel, a rekordhajhászással, a nyereségvadászással és legutóbbiakkal együtt járó primadonnáskodásokkal. Az utóbbiaknak nemcsak, hogy a sporthoz semmi közük, de a sportnak egyenesen ellenségei.”

Szent-Györgyi Alberttel ma is teljes mértékben egyet kell érteni a sport szerepét illetően. A fiatalok nevelésében azonban legalább annyira fontos elemnek tekinteném a közösségben végzett munkát is. Örvendetes módon a hazai oktatáspolitika ezt jól felismerte, de a megvalósítás még előttünk van mind a középfokú, mind pedig a felsőfokú képzés területén.

„Egy sportcsapat a társadalomnak kicsinyített képe, a mérkőzés az életért való nemes küzdelem szimbóluma. Itt a játék alatt tanítja meg a sport az embert rövid idő alatt a legfontosabb polgári erényekre: összetartásra, az önfeláldozásra, az egyéni érdek teljes alárendelésére, a kitartásra, a tettrekészségre, a gyors elhatározásra, az önálló megítélésre, az abszolút tisztességre és mindenekelőtt a "fair play", a nemes küzdelem szabályaira. Aki ezeket tudja és akiből a lélek férfiasságát, a meleg érdeklődést, az önállóságot és az alkotási vágyat nem verjük ki 12 vagy 17 évi örökös magolással, ijesztgetéssel és fenyegetéssel, az meg fogja állni a helyét az életben. Azért zárja be Cambridge déli egy órakor tantermeit és nyitja meg sportpályáit.”

A Cambridge-i példa megismerése, netán hazai bevezetése esetén ma is sokakban fogalmazódna meg az alábbi kérdés: „De mi lesz ilyen körülmények között a szaktudással?”

Nem elméleti okoskodás, hanem hosszú idő tapasztalata áll ma e tárgyban rendelkezésre. Ennek ellenére Magyarországon Szentgyörgyi korához képest a javulás helyett talán még rosszabbodott is a helyzet. Így az alábbi mondatok ma is elhangozhatnának:

„Cambridge és Oxford válasza az, hogy a szaktudás fontos, illetőleg végtelenül fontos, de ha ő fiainak férfiasságot, tetterőt, alkotási vágyat, életerőt, jellemet és érdeklődést ad útravalóul, ezek a szükséges szaktudást majd odakint az életben hamar el fogják sajátítani. Ha ellenben ezeket a tulajdonságokat a szakadatlan magolással, tanítással kiveri belőle, akkor mind e munka hiábavaló lesz, mert ezeket az illető úgyis hamar elfelejti, s önálló utánpótlásra nem lesz képes. A reákent tudomány hamar le fog peregni, s az illető ott fog dideregni mezítelenül az életben mint annak használhatatlan tagja.”

Jól tesszük tehát, ha tanulunk másoktól, akik sikereikkel igazolták az elveik helyességét:

„... Oxford és Cambridge titka az, hogy itt elsősorban embereket, férfiakat nevelnek, nem pedig savanyú, verejtékükben főtt filozófusokat vagy más egyebeket, s e munkájuknál legfontosabb eszközük a sport, mely nem a szellem útján nyomja el a testet, hanem a test útján nyitja meg a lelket.”

A hazai viszonyok ismeretében nem lesz könnyű és gyorsan megoldható feladat a gondolkodásmód megváltoztatása. A beszéd elmondása óta eltelt nyolc évtized sok területen hozott ugyan óriási mértékű változásokat, azonban a világgazdasági válság éppen napjainkban való megismétlődése miatt a következők is érvényesek:

„Hazánknak súlyos válságában, melyben körös-körül csak ellenségek környékezik, melyben barátokért nagyon a messze távolba kell néznie, melyben teljesen a saját erejére, fegyvereire van utalva, minden kis szikrányi képességre szüksége van. A mi leghatalmasabb fegyverünk a jelen körülmények között a magyar nép veleszületett jelleme és iskoláink első és fő feladata, hogy ezt a jellemet fejlessze, hogy a hazának embereket neveljen, derék, tetterős embereket. Súlyos válságunkban minden csepp akaraterőre, minden csepp tettrekészségre szükségünk van, s ezekből nem adhatunk oda egy jottányit sem a rendhagyó igék egész tömegéért, a történelmi évszámok egész gyűjteményéért vagy a kémiai képletek legbonyolultabb halmazáért.”

Nem csak a felsőfokú képzésben, hanem a középfokú oktatás színvonalában is hasonló problémák érvényesek ma. Az alábbi panaszok is gyakran ismétlődhetnének meg:

„De ha körülnézek itthon, ha számot adok magamnak rövid tanári működésem tapasztalatairól, a legnagyobb szomorúság, a legnagyobb keserűség tölt el. Az a hallgatóság, amelyet kezem alá a középiskola küld, minden veleszületett tehetség mellett is kevés kivétellel nemcsak tudósképzésre, de mindennemű felsőbb kiképzésre teljesen alkalmatlan.”

A tanulmányi versenyek eredményei, a nemzetközi felmérések tapasztalatai folyamatosan romló tendenciát mutatnak a tanulók felkészültségét illetően az elmúlt 20 évben. Az 1989-90-es rendszerváltást megelőzően a szocializmus évtizedeiben tovább tökéletesedett az az „értelmiségi” embertípus, amely már Szentgyörgyi korában is az alábbi módon volt jellemezhető:

„A tanítás jó volt, a gyermeket megölték. Abból a 12 évi magolás és drukkolás kivert, kigyilkolt minden eredetiséget, minden érdeklődést, azt már semmi más nem érdekli, minthogy hányadik lap aljától hányadik lap tetejéig kell a leckét megtanulni, hogy a vizsgán átcsúszhasson, és egyetlen vágya és reménye az, hogy megszerezvén a diplomát valami álláshoz jusson és ilyen módon a saját életének a terhét és nyűgét az állam nyakába varrja.”

Nagyon elszomorító diagnózisa ez az akkori és aktualitása folytán a jelenlegi valóságnak. Szent-Györgyi a rövid beszédében annyira fontosnak ítélhette ezt a gondolatot, hogy kicsit később újra vissza tért rá:

„A gyermeki lélek tudásra való szomját magolással és fenyegetéssel, élettelen tanítással elégítik ki. És mikor 12 év után ilyen előkészítéssel a serdülő ifjút hozzánk küldik az egyetemre, mi azután tanítjuk, tanítjuk, tanítjuk és tanítjuk őket. És amikor azután további öt év alatt végleg megfosztottuk éket a szabad cselekvés és gondolkozás minden képességétől, akkor hirtelen kilökjük őket az életbe, és még a végén azon csodálkozunk, hogy ott nem tudnak a saját lábukon megállni, és hogy ez a szegény ország nem tud a maga nyomorúságából kivergődni.”

Az oktatásügy irányítóinak tehát nem ártana megszívlelni azt, amit egy röviddel ezután Nobel díjassá lett tudós az alábbi módon fogalmazott meg:

„Ami itt folyik, ellenkezik nemcsak a fiziológia és orvostudomány, de ellenkezik az emberi józan ész legelemibb követelményeivel. Ami pedig az öt órai oktatást illeti, én magam ugyancsak szellemi munkához szokott tudós ember vagyok, de én képtelen vagyok tovább, mint két óra hosszat előadásra figyelni, még akkor is, ha az előadás érdekes (ami pedig előadásban elég ritka). És akkor mi 10-12 éves kis gyermekek fejének beszélünk öt óra hosszat?”

A pedagógia tudományát illetően sem rejti véka alá a véleményét:

„Én nem értek pedagógiához, de ha ez nem ellenkezik a pedagógia elveivel, úgy ezt a tudományt sem emberi lényeknek találták ki. Így uraim, nem embereket nevelünk, de lelkeket, de nemzetet gyilkolunk meg legválságosabb óráiban. Mi nem embereket nevelünk, hanem a tudálékosság mázával megkent féltudósokat, akik a közéletre alkalmatlanok s a tudományhoz sem értenek.”

A párbeszéd ma talán még jobban hiányzik az érintettek között, mint Szent-Györgyi korában:

„Az iskolának végre meg kellene értenie, hogy alá kell magát rendelnie az állam céljainak. Az államnak pedig elsősorban tetterős polgárokra van szüksége, és ezeket kell az iskolának nevelnie, és ez fontosabb, mint az összes rendhagyó igék, évszámok és képletek együttvéve.”

A helyzetértékelés meglehetősen sarkos megfogalmazása után a problémák megoldására is javaslatot tesz a szónok:

„Az én legmélyebb meggyőződésem szerint az egyetlen út egy nemzeti megújhodás felé csakis mélyreszántó, táglelkű tanügyi reformon át vezethet, amely tanügyi reform nemcsak a tanítás anyagát és mennyiségét, de egész szellemét változtatja meg a legtetejétől a legaljáig, az elemitől egészen az egyetemig.”

Joggal indulhatunk ki abból, hogy a sport szerepét illetően Szent-Györgyi nem azért fogalmaz így, mert a beszéd az Országos Testnevelési Tanács kongresszusán hangzik el:

„Egy ilyen új tanrendszerben a sportnak, mint a test és a testen át a lélek nevelőjének tág tere kell, hogy nyíljék, amely összhangban áll nemcsak a pedagógia, de az egyszerű emberi ész és természet követelményeivel is.”

Önkritikusan állapítja meg azt is, hogy a változásokat nem az érintett tanártársadalomtól kell várni, amelynek ő maga is tagja.

„De ily reformot ne tessék tőlünk várni, mi tanárok, tanítók és pedagógusok vagyunk, a mi szellemiségünk a reform körül ki fog merülni abban, hogy még néhány tárgyat beszorítunk a tanrendbe.”

Roppant tanulságos a problémamegoldáshoz való hozzáállásnak ez a módja, amely ma talán még inkább szokatlan, mint volt akkor. A mai politikai döntések közvetlen érintettjei szinte a kizárólagos beleszólás jogát tartják fenn maguknak azokban a kérdésekben, amelyekben egy sokkal szélesebb kört illene megkérdezni. A fenti előzmények alapján csak reménykedhetünk abban, hogy Szent-Györgyi szavai a megfelelő helyekre ennyi idő eltelte után csak megérkeznek egyszer:

„Ez a reform a kovácsolója kell, hogy legyen a mi leghatalmasabb fegyverünknek, a magyar jellemnek, mely jellem formálásához egészség kell, mely fegyver legjobb köszörűköve a sport, amely egyetlen útja a mi nemzeti megújhodásunknak.”

A nemzetünk megújhodásának szükségessége ma legalább annyira fontos volna, mint volt annak idején. Nem kellene ehhez mást tennünk, mint tanulni a saját múltunk jó és rossz példáiból, s főleg mások sikereiből.

dr. Reith János

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.