A tudománytörténet több olyan példaképként tisztelhető egyéniséget ismer, akik valóban tudták és értették a tudomány helyét és szerepét. Sokan a hétköznapokban is megmutatták a saját koruk és az utókor számára, hogyan kell a kutató-fejlesztő munkát úgy végezni, hogy annak eredményei az emberiség fejlődését szolgálják.

Nemrégiben olvastam 30 év elteltével újra Pjotr Leonyidovics Kapica Gondolat kiadó által 1982-ben megjelentetett könyvét, amely „Kísérlet, elmélet, gyakorlat” címet kapta. A könyvben számos ma is időszerű gondolatot találtam. A tudós meglátásainak nagy része ma is jó eligazítást ad a felsőoktatásban dolgozó oktatók és tudományos munkát végző kutatók, sőt a teljes magyar társadalom számára.

A hazai felsőoktatás jelenlegi helyzetében mintha fokozottan érvényes volna mindaz, amit Kapica a II. világháború idején, a mára már darabjaira szétesett Szovjetunióban, egy kutató intézet vezetőjeként fogalmazott meg. Az alábbiak egy 1943.05.18-i előadásán hangzottak el:

„ Az aspiráns vizsgákon általában azt figyeltem meg, hogy a felsőoktatási intézmények professzorai nem azt a hallgatót tartják nagyra, aki többet ért, hanem az olyat, aki többet tud. A tudományban azonban olyan emberek kellenek, akik mindenek előtt értenek. Ezért a vizsgateljesítmény alapján a felsőoktatási intézményekből igen nehéz aspiránsokat kiválasztani. Ahhoz, hogy helyesen válasszuk ki a legreményteljesebb aspiránsokat, bizonyos ideig nyomon kell követni fejlődésüket, olyan munka végzése közben, melyből meg lehet ítélni alkotóképességüket és önálló gondolkodásra való hajlamukat.”

A tudományos alkotó munkára való felkészítés színhelyei ma is az egyetemek. Úgy tűnik, hogy egyetemeink ezen feladatuknak -számos ok miatt- csak korlátozottan felelnek meg. A tudományos pályát választók száma jelentős mértékben elmarad attól, amit az egyenlőtlen korosztályi szerkezet miatt az egyre gyorsabban kiöregedő generációk utánpótlása megkívánna. A színvonalat illetően is volna bőven mit javítani.

Az éppen napirenden lévő doktoranduszi ösztöndíjreform nem fogja a kutatói utánpótlás gondját megoldani. Az oktatás-nevelés egésze területén látható problémáknak csak egy kis szelete, s egyben reprezentatív mintája is az, ami ma a doktorandusz képzésben megfigyelhető. Nagy hiba azt gondolni, hogy minden itt ma már többé-kevésbé jól felismert probléma a több pénz biztosításával megoldható lesz. Ez a tévhit jól rávilágít azonban mindazok gondolkodásmódjára, akik ettől az egy intézkedéstől remélik a kedvezőnek éppen nem minősíthető helyzet javulását.

Vállalkozásvezetőként további nagy problémának látom, hogy a gyakorlatigényes műszaki felsőoktatásban egyre távolodik az oktatási intézmények által felállított követelményrendszer attól, amit a munkahelyek a frissen végzett állásra jelentkezőktől elvárnának. A versenyszférában és az értékelőállítással foglalkozó valamennyi egyéb területen széleskörű ismeretanyaggal felvértezett, kreatív, önálló problémamegoldásra alkalmas szakemberekre lenne szükség. A jelenlegi képzés jól láthatóan a fejlett világból idetelepített összeszerelő üzemek dolgozói utánpótlás igényeinek akar elsősorban megfelelni.

Egy a mainál lényegesen önállóbb magyar gazdaság alapvetően más szemléletű műszaki és gazdasági szakemberek képzését kívánná meg. Mindenek előtt el kellene higgyük, hogy eséllyel vehetjük fel a versenyt a világ szerencsésebb helyére született kortársainkkal. El kellene fogadjuk tehát azt, hogy nem csak a fejlett világban állnak rendelkezésre az igényes munka feltételei, hanem ezek idehaza is megteremthetők. Kétségtelen tény, hogy ez sokkal több nehézség leküzdése árán biztosítható, mint az előttünk járó, ma még fejlettebb országokban.

A tudomány területén ez a megállapítás talán még fokozottabban igaz, mert a lemaradásunk mértéke itt sajnos még nagyobb. A lemaradásunk nem az infrastrukturális feltételekben lesz nehezen behozható. A tudomány magas szinten való művelése ugyanis sokkal kevésbé költségigényes, mint amilyennek azt sokan láttatni kívánják.

Kapica erről a következőképpen vall:

„Hiszen a legnagyobb, legjelentősebb tudományos felfedezések szinte kivétel nélkül igen egyszerű, elemi eszközök felhasználásával születtek.„

Erről a kérdésről nem csak a Szovjetunióban élő Kapica gondolkodott így, hanem a vele közel egy időben Angliában élő Josef John Thomson is, aki az „Emlékek és gondolatok” könyvében a következőt mondja:

„Általában nem az új fizikai jelenségek felfedezéséhez vezető első lépés kerül sok pénzbe. Így a röntgensugárzás felfedezése, vagy Curie-ék felfedezése, a rádium, vagy a Wilsonnak az elektromosan töltött részecskéken keletkező cseppekkel végzett kísérletsorozata, mind elhanyagolhatóan kis összegeket igényeltek. Az ezekhez hasonló nagy felfedezések olyasvalaminek köszönhetők, amit nem lehet megvásárolni: éles és pontos megfigyelőképességnek, intuíciónak, valamint az úttörő kutatással együtt járó minden nehézség és ellentmondás végleges megoldásáig kitartó megingathatatlan lelkesedésnek. Az elsődleges felfedezéskor a megfigyelt hatás nagyon kicsi, és jó néhány hosszadalmas kísérletet kell végrehajtani ahhoz, hogy megbízható eredményeket kapjunk. A nagy effektusra való törekvés az, ami sokba kerül.”

A legutóbbi évek tapasztalatai fényében ma is érvényes, hogy az igazán jelentős felfedezések mögött nem a pénz szerepe a meghatározó. A felfedezések hasznosításában, a benne rejlő piaci potenciál kihasználásában van a gazdasági erőnek meghatározó szerepe.

A mai magyarországi valóság ismeretében kijelenthető tehát, hogy sokkal nagyobb akadályát képezi a hazai tudomány fejlődésének azon feltételek hiánya, amelyek nem elsősorban anyagiakra vezethetők vissza.

A tudomány fejlődése számára elengedhetetlenül fontos a megfelelő társadalmi közeg. Úgy tűnik, hogy a mai magyar társadalmi környezet, a nálunk még ma is uralkodó szemlélet alig különbözik attól, aminek kritikáját Kapica a maga korában az alábbi tömör formában fogalmazta meg:

„Teljesen nyilvánvaló, hogy egy tudós elismeréséhez elengedhetetlen, hogy a környező társadalom érteni és értékelni tudja munkájának lényegét, olyan szinten álljon.”

Ugyanerre a kérdésre más helyeken, kissé eltérő szóhasználattal, de lényegében ugyanezt mondja:

„Nem nehéz belátni, hogy élenjáró tudomány kifejlődéséhez élenjáró tudományos közvéleményre van szükség.”

vagy,

"Csak egészséges tudományos közvéleményre támaszkodva fejlődhetnek helyes irányba a természettudományok."

A képzésnek pedig ebből a nézőpontból a következő feladata volna:

„Az egészséges közvélemény megteremtése magába foglalja a tudományos munkával kapcsolatban álló emberek széles rétegének nevelését.”

Azt már a magam részéről teszem hozzá, hogy nem csak a természettudományok esetében fontos a „műértő közönség”, hanem a társadalomtudományok eredményességéhez ez talán még fokozottabban szükséges volna.

A hazai innováció elszomorítóan alacsony szintjét a „szakirodalomban” a megfelelő mennyiségű anyagiak hiányával szokás magyarázni. Már régóta egyre erősödő meggyőződésem, hogy hazánkban sem elsősorban a pénz, hanem sokkal inkább az akarat hiánya a legnagyobb akadálya a gyors gazdasági, társadalmi fejlődésnek, így a tudomány fejlődésének is. A tudománynak kellene a legjobban tudnia, hogy az ok és okozat nem felcserélendő. Normális esetben ugyanis a pénzt eredményező értékesítés nem a feltétele, hanem a végeredménye az érdemi munkának, így a Kutatás-Fejlesztési tevékenységnek is. Közérthetőbb megfogalmazással tehát:

Nem azért alacsony szintű hazánkban a kutatás-fejlesztés és az ezen alapuló innováció szintje, mert kevés pénzt fordítunk rá, hanem azért van kevés pénze hazánknak K+F-re (és sok minden másra is), mert nem végzünk kellő szintű K+F munkát, s nem vagyunk kellően nyitottak a megújulásra sem.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.