Készülve a „Közös cél: a valódi innováció” címmel megrendezésre kerülő konferenciára, szükségesnek tartom megnevezni azokat a jelentősebb problémákat, amelyeket a jelenlegi helyzet értékelésekor a legnagyobb súlyúnak kell tartsak.
Elsőként kell megemlítenem azt a fogalmi zavart, ami az innováció, a kutatás-fejlesztés és a tudás mibenlétének az értelmezése körül tapasztalható. Örvendetes módon egyre több érdemi kutató-fejlesztő munkát végző szakember hívja fel a figyelmet azokra a problémákra és az ezekből származó közvetlen és elmaradt haszon típusú károkra, amelyek a fogalomértelmezési problémák következményének tekinthetők. A blogon megjelent korábbi írásaimban ezen témakörrel összefüggésben már több problémát megemlítettem, (pl. http://innovacio.blog.hu/2014/09/02/a_fogalmak_is_tisztazatlanok) s a további írások számára is folyamatosan termelődik a nyersanyag.
A második problémacsokor a „szakadozott innovációs lánc” kérdéskörrel függ össze. Bár az alábbi linken található írásban röviden már foglalkoztam ezzel, még mindig sok nyitott kérdés maradt e témakörrel kapcsolatban is: http://innovacio.blog.hu/2014/09/08/szakadozott_innovacios_lanc
A legjelentősebb problémák harmadik nagy csoportját a valód kínálat és a valódi kereslet hiányában látom.
A K+F munka kínálati oldalán helyet foglaló szereplők ma általában arra panaszkodnak, hogy nincsenek a piacon olyan megrendelők, akik az általuk képviselt kapacitásokra fizetőképes keresletet jelenthetnének. Ugyanakkor a másik oldalon egyre gyakrabban hallani azt, hogy egy-egy speciális szaktudást igénylő probléma megoldásához nem található idehaza megfelelő felkészültséggel rendelkező szakember, így a megbízást igen drága áron külföldre kell kiadni.
Itt valójában egy látszólagos paradoxonnal van dolgunk, hiszen miközben az egyik oldalon túlkínálat van K+F kapacitásból, aközben kielégítetlen kereslet a másikon. Sajnos a hazai gazdaságban nem csak a még ki sem alakult K+F piacon érvényes ez az ellentmondás, szerkezeti természetűnek nevezett probléma, hanem szinte minden munkaerő kínálattal és kereslettel kapcsolatos területen így van ez. Miközben például számos hazai település magas munkanélküliséggel jellemezhető, aközben az ott beruházó, vagy beruházni szándékozó vállalkozások hiányzó munkaerőről panaszkodnak. S ez nem csak azokban az esetekben tapasztalható, amikor magasan képzett munkaerő kerestetik, hanem akkor is, amikor a többnyire szakképzetlen lakosság foglalkoztatásával is megelégednének a beruházók.
A K+F piac lassú kialakulásának esélyét teremtette meg a 2003-ban meghozott innovációs törvény, amelynek a 2011. évi megváltozásával megszűnt a piaci alapon való működés lehetősége. A járulékkedvezmény mesterségesen generált piaci keresletet egy olyan tevékenységi formához, a K+F-hez, amely korábban soha nem működött piaci alapon. A törvény nem célzott meg teljes körű piaci nyitást, amit az is jól bizonyít, hogy kizárólag non-profit szervezetek számára adott lehetőséget K+F megbízások befogadására.
Az ilyen esetekben szokásos kisebb-nagyobb visszaélések megszüntetése, a vadhajtások lenyesegetése helyett a törvényhozás inkább leállította azt a lassan kibontakozó folyamatot, amelyet a piac mindkét oldalának a szereplői jó kezdeményezésnek, helyes irányba mutató lépésnek tartottak. Az elmúlt években szerzett tapasztalatok birtokában ma már sokan azok közül is újra támogatnák az adókedvezményi forma visszaállítását, akik annak idején a járulékkedvezmény saját célra való felhasználásának a megszüntetése mellett voltak. Rá kellett sokaknak döbbennie arra, hogy az ország fejlődését szolgáló innováció nem csak néhány pályázati formában támogatható, országos méretű projekten keresztül valósulhat meg, hanem számos apró, valós megoldandó problémát jelentő megbízás révén is.
A magunk gyakorlatából kiindulva még azt is kijelenthetjük, hogy egy-egy nagyobb lélegzetű K+F megbízás számára a források piaci alapon több megrendelőtől összegyűjthetők. A piaci alapon összegyűjtött pénzek esetében megjelenik az az előny, hogy széles megrendelői érdek és valós igény jut kifejezésre, szemben azzal a központi pályázati pénzosztogatási rendszerrel, amelynek eredményességét illetően szintén bőségesen volt alkalma az országnak tapasztalatokat szerezni.
A két rendszer egymás mellett élése alakult ki 2011. év végére, ami azt jelenti, hogy a járulékkedvezmény közel felére voltak piaci megoldások, a másik fele pedig továbbra is befolyt a központi kalapba. Az alapba érkező pénzek más forrásokkal kiegészülve pályázati formában hasznosíthatók voltak.
A piaci alapon hasznosuló pénzekre vonatkozóan egy igen erős sajtómunkának köszönhetően sikerült elhitetni a döntéshozókkal és a közvéleménnyel is azt, hogy a sok visszaélés miatt célszerűbb a járulékkedvezményt megszüntetni, s a jövőben kötelezően befizetendő, adók módjára behajtandó pénzforrássá alakítani.
Meggyőződésem, hogy ez a beközpontosítási lépés nem az innováció, az éppen csak kibontakozó K+F piac megerősödését szolgálta. A 2014-2020-as évekre megcélzott nagyarányú fejlesztési elképzelések megvalósítása még nehezebbé válik ezt követően. A K+F munkára szakosodó non-profit és for-profit cégek vagy teljes egészében eltűntek a piacról, vagy újra profilt váltva kényszerűen beszüntették, jó esetben csak korlátozták effajta tevékenységüket.
A megrendelői oldal is jelentősen visszafogta K+F kiadásait. Sok hazai vállalkozás van ma kedvezőtlen anyagi helyzetben a gazdasági válság következtében, így sokkal nehezebben tud forrást teremteni a természetéből fakadóan kockázatos K+F tevékenységre, mint a termelésnek csupán a szinten tartását szolgáló napi kiadásokra. A külföldi vállalkozások esetében is azt látjuk, hogy sokkal szívesebben költik el fejlesztési forrásaikat az „anyaországban”, mint Magyarországon, ahol egy gyorsan változó és sok tekintetben bizonytalan jogi környezet a jellemző.
dr. Reith János
