penz.jpg

 

Több területen érte vád az adóhatóságot az elmúlt években is, hogy törvénytelen eszközökkel szed be pénzeket, vagy tartja vissza azokat. A törvénytelen esetek sorát gyarapítja véleményem szerint az a gyakorlat is, amelyet az alábbiakban megpróbálok nagyon röviden és érthetően vázolni. Az ide sorolható ügyek talán azért nem kaptak eddig megfelelő sajtóvisszhangot, mert meglehetősen bonyolult összefüggések megértését igénylik. Évekbe telt nekem is, mire minden fontos részlet ismeretében összeállt az a kép, amelyet most T. olvasó elé tárok.


A Kutatási és Technológiai Innovációs Alapról szóló 2003. évi XC. törvény alapján igénybe vehető járulékkedvezmény 2011. év végéig lehetővé tette az adóalanyoknak azt, hogy kutatás-fejlesztési tevékenységet finanszírozzanak belőle. Ezt tehették úgy, hogy saját kutatás-fejlesztési kapacitást alkalmaztak, vagy egy, a törvény által felhatalmazott szervezettől rendeltek meg ilyen tevékenységet.

Mint minden adónem esetében, természetesen voltak adócsalás gyanús esetek, de itt nem ezekről, hanem azokról az adóhatósági eljárásokról kívánok írni, amelyek a minden tekintetben törvényes és tisztességes ügyleteket támadták meg.

Cégünk 2006-ban néhány korábban indult kutatás-fejlesztési témakörben általánosított, több megrendelő számára is vonzó célkitűzéseket fogalmazott meg, amelyek teljesítéséhez rendelkezett a szükséges személyi és tárgyi feltételekkel. Ezt a tényt egy adóhatósági jegyzőkönyv is megállapítja.

Az általunk alkalmazott kutatás-fejlesztés finanszírozási modell lényege az volt, hogy egyazon témakörhöz több megrendelőt igyekeztünk megnyerni. Így az ügyfelek bármikor becsatlakozhattak és leválhattak finanszírozói körről.

Az adóhatóság – többnyire évekkel később – ellenőrzéseket folytatott ezeknél az ügyfeleinknél, s az esetek többségében büntetéseket szabott ki. A pénzek beszedhetősége érdekében arra hivatkozással marasztalta el egykori megbízóinkat, hogy szerinte nem az innovációs törvény szelleme és betűje szerint történt részükről a kedvezmény felhasználása. Nem mondta ki, hogy színlelt szerződésnek tekinti az egyébként szabályosan megkötött kutatás-fejlesztési szerződéseket, hanem azt állapította meg, hogy az általunk az ügyfél részére elvégzett munka nem tekinthető az innovációs törvény előírásai szerinti kutatás-fejlesztési tevékenységnek. Ebből pedig egyenesen következett számára, hogy az adóalany nem volt jogosult az adókedvezmény igénybevételére. Végül a felhasznált járulék utólagos befizetésre kötelezte ügyfeleinket, s az esetek többségében emellett még pénzbüntetés kiszabására is sor került.

Az adóhatóság kezdetben kompetensnek tekintette önmagát kutatás-fejlesztési szakmai kérdésekben, s kijelentette, hogy a professzorokból és egyetemi oktatókból álló alapítvány fővállalkozása mellett a cégünk gondozásában megvalósuló projektek nem tekinthetők kutatás-fejlesztési tevékenységnek. Amikor azonban kiderült, hogy az általa felsorolt indokok tarthatatlanok, s adóhatóság nem is kompetens kutatás-fejlesztési szakmai kérdésekben dönteni, akkor – főleg a nagyobb összegű megbízások esetén – külső magánszakértőket kerestek. Volt olyan esetünk, amikor két szakértő nekünk adott igazat, s csak a harmadik szakértő volt kész az adóhatóság kétségeit alátámasztani. „Értelemszerűen” az első két véleményt figyelmen kívül hagyta az adóhatóság, s a harmadik szakvélemény képezte a büntetés alapját.

Vélhetően a törvényalkotó is érezte a visszás helyzetet, így 2012-től a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatalát (SZTNH) hatalmazta fel a kutatás-fejlesztési projektek részben előzetes, részben pedig utólagos minősítésére. Az SZTNH ki is dolgozta az előzetes minősítés rendszerét, az utólagos minősítésekre vonatkozóan pedig egy sajátos gyakorlatot alakított ki.

Az adóellenőrzések során az adóalanyok bemutatták azokat az okiratokat, amelyeket minden más esetben is számukra a törvény előír. Sőt átadtak még egy általunk készített kutatási jelentést is, amelyet cégünk több okból is elkészített és átadott annak idején az ügyfelek számára. Ezzel volt ügyfeleink maradéktalanul teljesítették törvényi kötelezettségeiket, semmiféle mulasztás nem terheli őket.

Kezdetben a kutatás-fejlesztési szakmai szempontoktól távol eső kifogásokkal élve az adóhatóság  arra kötelezte az adóalanyokat, hogy megalapozatlan, jogilag alá nem támasztott „kétségeit” cáfolják meg. A mai napig a legfőbb érve adóhatóságnak az, hogy a cégünk által elkészített kutatási jelentések részben, vagy egészében más megrendelőinknél is fellelhetők.

Az általunk tudatosan alkalmazott kutatásfinanszírozási modell alapján ez természetes, ugyanis cégünk több megbízó megrendelése alapján közös finanszírozású érdemi K+F projekteket bonyolított. Az erről a munkáról készült jelentés részben, vagy akár teljes egészében megegyezett más megrendelőknél található jelentésekkel. Ennek pedig az a kézenfekvő oka, hogy ugyanabban a témakörben folyó K+F munkáról készült a dokumentáció. Abból az alapvetően téves szemléletből kiindulva, hogy a K+F munka végeredménye a róla készült tanulmány, adóhatóság azt a következtetést vonta le, hogy legfeljebb az első megbízónál volna K+F munkaként elfogadható az adott témakörben végzett munka, s vehető igénybe az adókedvezmény.

Miután ügyfeleinknek sikerült az adóhatóság kifogásait megcáfolni, ezt követően a törvény által előírt okiratokban foglaltakat adóhatóság figyelmen kívül hagyta, s a kutatási jelentést tanulmánynak átminősítve kijelentette, hogy számára nem elégséges szinten igazolja a megbízás kutatás-fejlesztési jellegét. A 2012. év közepétől indulóan szakvéleményeiben az SZTNH is lényegében csak a kétségeit tudta megfogalmazni. Mindkét hivatal úgy tartja, hogy az ügyfélnek kell a K+F munka részletes dokumentálásával minden kétséget kizáró módon igazolnia, hogy nála évekkel korábban kutatás-fejlesztési tevékenység zajlott.

Ez az állítás véleményem szerint ebben a formában hibás, s maga az adóhatósági gyakorlat is ellentmond ennek. Az ügyfél ugyanis az átadott okiratokkal a törvény által számára előírt módon igazolta azt, hogy kutatás-fejlesztési tevékenységet rendelt meg. Ha kétségei vannak adóhatóságnak, az ő dolga igazolni, hogy nem ez történt. Ennek okán került sor a kezdeti botladozások után arra, hogy magánszakértők, majd még később az SZTNH szakértőjével mondatták ki, hogy nem tekinthető kutatás-fejlesztési tevékenységnek az általunk elvégzett munka. Fontos rávilágítani ugyanakkor, hogy ezzel a szakértői felkéréssel adóhatóság lényegében elismeri, hogy a bizonyítási kényszer első körben nála van.

Ezen a ponton kell feltenni a kérdést, hogy akkor miben hibázott az adóalany, ami alapján büntetést kell vele szemben kiszabni? Ha az adóhatóságnak nem kell kutatás-fejlesztési szakmai ügyekben hozzáértéssel rendelkeznie, akkor az adóalanyoktól milyen alapon várható el, hogy az általuk megbízott kutató-fejlesztő non-profit szervezeteket felülbírálják?

Adóhatóság tehát a törvény által rárótt bizonyítási kötelezettségének teljesítése helyett egy „ügyes lépéssel” átruházza az ügyfélre a bizonyítás terhét. Azt azonban már nem tudja megmondani, hogy adóalany mégis milyen módon kellene eleget tegyen a sehol nem szabályozott elvárásoknak.

Cégünk az ügyfelekkel együtt kezdetben elkövette azt a hibát, hogy az adóhatóság, később az SZTNH részére is megpróbálta a vitatott projektjeink kutatás-fejlesztési jellegét igazolni. Rá kellett jöjjünk azonban arra, hogy a másik oldalon egyrészt a szakmai felkészültség, másrészt a fogadókészség hiányában esélyünk nincs ezt elérni. Számos esetben tettek ugyan nálunk látogatást jóindulatú adóellenőrök, azonban nagyon hamar be kellett ismerjék, hogy ők a kutatás-fejlesztéshez nem értenek, s a minősítésre sem volt felhatalmazásuk. Az SZTNH pedig mereven elzárkózott minden találkozás elől. Ragaszkodott ahhoz, hogy számára minden kétséget kizáró módon, minden szükséges részletet kifejtő írásműben történjék meg a bizonyítás. Sőt még arra is célzást tett, hogy a bizonyításhoz szinte kizárólag korabeli dokumentumokat fogad el.

Miután sem annak idején, sem ma nem írják elő törvények azt, hogy milyen módon és milyen „részletességgel” történjen meg a kutatás-fejlesztési projektek dokumentálása, ügyfeleinknek utólag esélye sincsen ennek az elvárásnak megfelelni. Nem csupán tisztességtelen, hanem törvénytelen is ilyen követelményeket utólag támasztani. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy az SZTNH által használt „kellő részletességgel” kifejezés értelmezhetetlen, nyilvánvalóan ez mindenkinek mást jelent.

Az SZTNH szakvéleménnyel „megtámogatott” elmarasztaló adóhatósági határozatok ellen ügyfeleink többsége nem látta értelmét harcba szállni. Jól érzékelték, hogy itt a fő cél csupán a pénzbeszedés. Kevés esélyt láttak arra, hogy megnyerhetik az adóhatóság elleni harcot. Bevált a hivatalok számítása. Az innovációs járulék relatíve nem nagy összeg lévén, az adóalanyok többsége inkább utólag befizette azokat. Emellett a sikeres munkánknak köszönhetően több ügyfelünk is úgy látta, hogy a járulékkedvezmény igénybevételével, nálunk való elköltésével egy olyan gazdasági előnyt jelentő megoldáshoz jutott, amely számára már meg is térült. Tehát annak idején akár vállalati általános költségből is megérte volna számára a megrendelését feladni.

Többnyire presztízs okokból, számunkra örvendetes módon azonban néhány cég úgy gondolta, hogy nem hagyhatja ennyiben a dolgot, s peres eljárást kezdeményezett adóhatóság ellen. Az ügyfeleink támogatása érdekében részt vállaltunk az ezekben a perekben folyó munkában, s így egyre nagyobb rálátásunk keletkezett azokra a törvénytelen és tisztességtelen eljárásokra, amelyek ezen a területen ma is zajlanak.

Egyértelműen kiderült számunkra, hogy az adóhatóság olyan, a törvény által sehol elő nem írt követelményeket támaszt az adóalanyokkal szemben, amelyeket a törvények át- és erősen kiterjesztett értelmezésével ő maga kreált, s amelyek egy része ráadásul egyenesen ellentmond magának az innovációs törvénynek is.

Legalább ekkora probléma azonban az is, hogy a kutatás-fejlesztési projektek minősítésére törvény által felhatalmazott SZTNH is szakmailag inkompetens módon jár el. Az általa végzett szakértői tevékenység során az elemi normákat sem tartja be. Erre szolgál kiváló bizonyítékként az a tény, hogy a szakvéleményben nem adja meg a szakértő nevét sem, akinek esetében a szakmai kompetenciát, az összeférhetetlenség kérdését vizsgálni lehetne. Miután azonban hosszas titkolózást követően a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság eljárásával való fenyegetéssel egy konkrét ügyben kiadták a szakértő nevét, igazolva láttuk mindazt, amit már korábban is sejtettünk. A szakvélemények tartalma alapján ugyanis megbizonyosodhattunk róla, hogy sem érdemi, de még formális kompetenciával sem rendelkezik SZTNH szakértője. Így érthetővé vált számunkra az is, hogy miért tanúsít annyira elzárkózó magatartást a kutatás-fejlesztési munka minősítésére „felkent” hivatal.

A folyamatnak még nincs vége. Zajlik néhány per, amelyekben kezd egyre jobban hasonlítani a menetrend. Az ügyfél bírósághoz fordul, s megpróbálja elérni, hogy cégünket, mint a kutatás-fejlesztési munkát végző szereplőt, tanúként meghallgassák, s ne az SZTNH egyébként is hiányos és hibás szakvéleménye jelentse a mindent eldönteni hivatott bizonyítékot. A bíróságok ezt követően  egy újabb szakértő kirendelését tartják szükségesnek, akinek már kötelessége a tényeket megismerni, az érintetteket megkérdezni, s ennek alapján szakvéleményt kialakítani. Vagyis itt már megvalósulhat az az alapvető törvényi követelmény, ami az alapeljárásban sérül, hogy a teljeskörűségre való törekvés jegyében járjon el a hatóság. A bíróság a jog alapján már helyt ad a felperes adóalany bizonyítási indítványának, s így nem fordulhat elő olyan jogi nonszensznek tekinthető szakértői következtetés, hogy a kutatás-fejlesztési tevékenység mibenlétének az ismerete nélkül a kutatás-fejlesztési tevékenységre vonatkozóan minősítés fogalmazódhasson meg.

Az első peres ügyben, ahol igazságügyi szakértő felkérésére került sor, egyértelműen kiderült mind az SZTNH, mind pedig az adóhatóság által elkövetett hibák többsége. Véleményem szerint ezek mindegyike a hozzá nem értésre és a büntetés kiszabásának kényszerére vezethetők vissza.

Elfogadhatatlannak tartom, hogy a jogállamiságot zászlajára tűző XXI. századi Magyarországon ilyen nemtelen eszközökkel hadjárat folyhasson tisztességes adóalanyokkal, s a számukra kutatás-fejlesztési tevékenységet végző szereplőkkel, így cégünkkel szemben is. Nincs az ország ma abban a helyzetben, hogy megengedhetné magának rövid távú pénzügyi érdekek miatt az általános válságból való kilábalást elősegíteni hivatott innováció és az ezt támogató érdemi kutatás-fejlesztés ellehetetlenítését.

dr. Reith János

 

A bejegyzés trackback címe:

https://innovacio.blog.hu/api/trackback/id/tr977164637

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása