Az előző, „Átütő erejű változást ígérő felsőoktatási stratégia” címmel megjelent írásban befejezésként azt a gondolatot igyekeztem megfogalmazni, hogy a felsőoktatás szerepe és felelőssége sokkal nagyobb annál, mint amennyit magára vállal, s mint amilyen szerepet neki ma szánnak.

Nem túlzás kijelenteni, hogy a jelen társadalmi, s azon belül a gazdasági viszonyokat a múlt oktatási színvonala határozta meg. Az elmúlt 20 év alatt a képzés szinte minden területén számokkal is igazolhatóan jelentős visszaesés következett be. A jelenlegi közép és felsőfokú szakképzésről is az mondható el, hogy az elmaradott gazdaságunk szakember igényét sem tudja maradéktalanul kiszolgálni.

A hazai gazdaság is kettészakadt, így az is duálisnak tekinthető. Egyrészt vannak a multinacionális és az ennél kisebb méretű külföldi tulajdonú vállalkozások, másrészt pedig a sok esetben a rendszerváltás után nulláról elindult hazai tulajdonú KKV-k. A két vállalattípus szakemberigénye sok tekintetben különbözik egymástól. Nem is annyira a szakmai ismeretek tartalmában, mint inkább az ezen ismeretek alkalmazási környezetében és az elvárt szemléletben keresendők a lényegi különbségek.

Egyre többen ismerik fel azt a tényt, hogy Magyarországon az életszínvonal alakulása a jövőben szinte kizárólag a gazdaság teljesítőképességétől függ. Az ország korábban volt javainak akciós áron való kiárusítása már kevés bevételre ad esélyt, az elsősorban fogyasztást elősegítő hitelek felvételével pedig sokan szerezhettek keserű tapasztalatokat.

A rendszerváltást követő 24 év alatt egyre több gazdasági vezető tanulta meg, hogy a gazdasági tevékenység eredményessége nem a bevétel nagyságával, hanem a megtermelt, majd elfogyasztható, vagy beruházási céllal felhasználható nyereséggel mérhető. Ez a nyereség ráadásul sokszor nem is pénzben keletkezik meg, hanem olyan javakban, amelyek az életminőséget még az anyagiaknál is jobban befolyásolni képesek.

A jövő társadalmi és gazdasági viszonyait a jelen oktatási színvonal fogja döntő módon meghatározni. Ilyen körülmények alapján nem lehetünk túl optimisták, hacsak nem történik valamilyen olyan radikális mértékű változás, amely ezt az egyértelműen negatív trendet képes lesz megfordítani. A már hivatkozott korábbi írásban megnevezett felsőoktatási stratégia jó kereteket ad ezen irányváltáshoz, de a részletek megtervezésén és a végrehajtáson múlik majd minden.

A képzést minden ország a jövőbe való befektetésnek tekinti. Erre is, mint minden más befektetésre igaz, hogy sikeres csak akkor lesz, ha jól csináljuk. Önmagában attól nem lesz egyetlen befektetés sem eredményes, hogy azt egy jó esélyekkel jellemezhető területen végezzük el.

A felsőoktatás jelen állapotához sok tekintetben nagyon hasonló a magyar gazdaság helyzete is. A magyar tulajdonban lévő vállalkozások részaránya az elmúlt 24 éve alatt jelentősen lecsökkent. Kevés kivételtől eltekintve, a legtöbb területen nem a hazai, hanem a külföldi tulajdonú vállalkozások tudnak élni azokkal a lehetőségekkel, amelyekkel részben az öröklött helyzeti előnyük folytán rendelkeznek. A másik ok pedig az, hogy Magyarországon a rendszerváltást követően sokkal inkább egy anti-protekcionista gazdaságpolitika volt jellemző, mint az egyébként is hátrányos helyzetből induló magyar vállalkozások helyzetbe hozása.

Mindkét területnek tehát egy negatív irányú folyamatból -amely abszolút mércével mérve is alacsony szintről indul- kellene lehetőleg a rendszerváltás óta eltelt 24 évnél lényegesen rövidebb idő alatt egy radikális fordulatot tennie. Annak érdekében volna égetően szükség erre, hogy az ország életszínvonala emelkedésnek indulhasson, az európai átlagához belátható időn belül valóban felzárkózhasson.

A felsőoktatás nem csak a lényegesen jobb szakemberképzéssel járulhat hozzá ehhez a jövőbeni fejlődéshez, hanem már a jelenben is egy olyan óriási kapacitásnak tekinthető, amelynek a kihasználása ma csak minimális mértékben történik meg.

Az oktatók és a hallgatók együttes létszáma a foglalkoztatottak 10 %-át is meghaladja. Az általuk képviselt munkavégző potenciál elvileg még a létszámarányánál is nagyobb. Ennek a kapacitásnak az értelmes hasznosítása nem hogy a képzés rovására menne, hanem még a ma túlzottan elméletiesnek tartott képzés gyakorlati orientációját is elősegíthetné.

Számos olyan pozitív példa leshető el a nagyvilágból, amelyek többszörösen is azt igazolják, hogy a felsőoktatási kapacitásokat jól mozgósítva, a GDP-ben is kimutatható eredmény állítható elő. Az oktatók és a hallgatók által a tanítás-tanulás közben elvégzett munkák mind a társadalom egészének, mind pedig a nemzetgazdaságnak a fejlődését szolgálhatnák.

A magyar felsőoktatás és a magyar gazdaság sorsa tehát nem csak azon a módon van összekötve, hogy a jelen gazdasági eredmények milyen szintű béreket, szociális juttatásokat képesek előállítani. Megfordítva is igaz, a gazdaság jövőbeli teljesítőképessége attól függ, hogy a képzés milyen humán erőforrást „állít elő” a számára. A felsőoktatás akkor várhatja magasabb szinten a saját fenntartási és fejlesztési forrásait a gazdaságtól, ha a szakember utánpótlással megteremti ennek a feltételeit. A sorrend csakis ez lehet. Míg ennek az egyébként roppant egyszerű összefüggésnek a felismerése és érvényre jutása nem történik meg, addig maradnak a látszólagos érdekellentétek és hanyatló trendek mindkét területen.

dr. Reith János

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.