Az eddigi tapasztalatok alapján jól látszik, hogy a k+f tevékenység előzetes és utólagos minősítését illetően valóban jelentős anomáliák alakultak ki, amelyek miatt szükségessé vált a vonatkozó törvényi helyeken módosítások elvégzése. Az előző írásomban (Szakértői vélemény felülvizsgálati kérelme) az egyik változásról és annak következményeiről volt szó. A másik jelentős változás az, hogy a kutatás-fejlesztésről és a technológiai innovációról szóló 2004. évi CXXXIV. törvény 30/G.§-a a következő bekezdéssel egészült ki:

„Az (1) és a (3) bekezdés szerinti eljárásban a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala a feltett kérdések és benyújtott iratok alapján alakítja ki a szakértői véleményt, a tények megállapítására nem végez külön bizonyítást és nem tart helyszíni szemlét. Szükség esetén azonban a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala további adatok szolgáltatását kérheti a megkereső bíróságtól vagy hatóságtól.”

Vélhetően az SZTNH lobbitevékenységének köszönhetően sikerült elérni azt, hogy az egyes k+f projektek minősítésével megbízott szakértőknek a munkájuk során nem kell kimenniük a helyszínre. Az eddigiekben is ezt a gyakorlatot követte a Hivatal.

Előzetes minősítések esetében, amikor minden előzmény nélkül kezdődik egy k+f projekt, ez még elfogadható is volna. Az természetesen már egy másik kérdés, hogy szabad-e, érdemes-e minden előzmény nélkül egy ilyen munkát elkezdeni. Az esetek túlnyomó többségében az a jellemző, hogy több olyan előzmény is van a leendő projekt helyszínén, amely igen sokat adhat hozzá a szakvélemény megalapozásához. Még inkább így van ez a már lezajlott projektek esetében.

Tapasztalataink szerint k+f projektek utólagos minősítése esetén nagyon sokat von le a szakvélemény értékéből tehát az, hogy csupán olyan iratok alapján történik meg a minősítés, amelyek nem a Hivatal által célirányosan feltett kérdésekre adott válaszokat tartalmazzák. Az utólagos minősítési eljárás tehát kizárólag a benyújtott, ugyanakkor semmilyen jogszabályban nem szabályozott szerkezetű dokumentáció alapján zajlik. Mint a korábbi írások alapján is jól látható volt, még a feltett kérdésekre adott válaszok alapján megfogalmazott szakvélemények esetében is indokolt egy jogintézmény bevezetése a döntés megváltoztatására. Ezzel szemben az utólagos vizsgálatok esetében eddig még erre sem volt lehetőség.

Sem a korábbi években, sem a mai napig nem született szabály arra, hogy a k+f projekteket hogyan kellene dokumentálni. Ennek pedig vélhetően az a logikus magyarázata -amit mértékadó helyeken olvasni is lehet, s ami az innovációs törvény betűjéből és szelleméből is következik-, hogy a k+f munka lényege nem a dokumentáció, hanem maga az a tevékenység, amelyet aztán érdemes valamilyen formában dokumentálni, vagy éppen ezt megtenni sem szabad. Az idevonatkozó törvény kifejezetten lehetővé is teszi a kutatók számára, hogy eredményeiket írásban ne foglalják össze, eredményeiket ne tegyék közzé.

Az innovációs törvény a k+f tevékenységet szabályozza, ami messze nem azonos valamifajta írásmű elkészítésével. Sajnos mind az adóhatóság, mind pedig az SZTNH szakértelmét a kérdésben jól jellemzi az a tény, hogy ezen hivatalok viszont így kezelik. Mi mással volna magyarázható az, hogy egy írásművön akarják számon kérni azokat a követelményeket, amelyek magára a tevékenységre vonatkozóan fogalmazódnak meg? Egy jó példával ez olyan, mint ha egy szállítási szolgáltatásról készült szállítólevél alapján kívánnák a szolgáltatás tartalmát és színvonalát minősíteni.

A fő tevékenységnek tekinthető k+f munka és az ennek nem kötelező érvényű, csekély részét képviselő dokumentáció készítés összemosása sajnos nem csak a két fent említett hivatal esetében történik meg, hanem még az éppen most készülő tudománypolitikai stratégiában is ennek jeleit láthatjuk.

A stratégiai írásban szó szerint az alábbiakat olvashatjuk:

„A doktoranduszok nem (mindig) részesülnek igazi témavezetésben. Emellett a három év általában kevésnek bizonyul az értekezés megírására.” (48. oldal) Egy tudománypolitikai stratégiában nagyon rosszul mutat ez az idézet, amelyet a hazai viszonyokat ismerve, akár egy freudi elszólásnak is tekinthetünk.

Azt gondolná a valóban k+f-vel foglalkozó szakember, hogy a három év nem az értekezés megírására, hanem a tudományos munkának az elvégzésére, majd valóban csak néhány hónap az elvégzett munka értekezés formájában való megírására szolgál. Ez a mondat arra enged következtetni, hogy a doktoranduszképzésben is áthelyeződött a hangsúly az érdemi k+f munkáról az írásmű elkészítésére. Sajnos így nincs mit csodálkozni azon, hogy az innovációs járulék jogszerű igénybevétele ügyében zajló vitákban lényegében laikusok is azt gondolják, hogy a k+f munka nem más, mint egy valamifajta írásmű elkészítése, ami formája és tartalma szerint természetesen már lehet doktori dolgozat, tanulmány, cikk, kutatási jelentés, s számos más műfajú dolog. Minden tudományterületre érvényes azonban, hogy nem az írásmű elkészítésére áll rendelkezésre a három éves időszak. Sokkal inkább arra, hogy kemény kutató munkával előálljon az az eredmény, amelyet aztán legfeljebb néhány hónapban mérhető idő alatt írásos formába kell rendezzen a kutatást végző tudós, vagy tudós jelölt.

A kutatásról készülő írásmű elkészítése általában a töredéke időt veszi igénybe annak, mint amennyi idő magának a publikálásra érdemes eredménynek az előállításához szükséges. Ameddig ez a szemlélet nem válik triviálissá a tudóstársadalom és a laikus közvélemény előtt, addig valóban csak a publikációk lesznek a tudományos munka értékének a becslésére alkalmas mutatók.

Amennyiben tudjuk, hogy a k+f munka maga és annak dokumentálása két különböző dolog, akkor viszont érthetetlen, hogy a k+f projektek megítélésénél a szakértő miért csak a dokumentumokat vizsgálja. A fent idézett törvényi változás következtében a jövőben ezeket az egyébként is korlátozott érvényű minősítési eljárásokat a hivatal törvényi felhatalmazással helyszíni vizsgálatok nélkül végezheti. Nagyon nincs ez így jól.

Rendkívül tanulságos ugyanakkor az a formál-logikai következtetés is, amelyeket a szakértők a vizsgálatok során le szoktak vonni. Amennyiben a rendelkezésükre álló dokumentumokban nem találják meggyőző bizonyítékát annak, hogy a vizsgált projektben érdemi k+f munka elvégzésére került volna sor, akkor arra a logikusnak egyáltalán nem nevezhető álláspontra jutnak, hogy nem is történt az adott esetben k+f munka.

Nem azt rögzítik tehát, hogy nem találták a dokumentumokban a k+f munkának a meggyőző bizonyítékait, vagy hogy a k+f munkának a dokumentálása valamilyen okból nem történt meg, s kizáró vélemény kimondásához további vizsgálatok volnának szükségesek. Ezt az eljárást egy jó jogi analógiával jellemezve: ha a peranyagban nincsenek egyértelmű bizonyítékok a vádlott ártatlanságára, akkor ebből az egyértelmű bűnössége következik.

A szakértői munka színvonalát illetően már eddig is sokaknak megvolt a megalapozottan lesújtó véleménye. A jövőre vonatkozóan törvényesített gyakorlat még kevesebb eszköz birtokában még inkább elértékteleníti a szakértői munkát, holott éppen ennek az ellenkezőjére volna szükség.

dr. Reith János

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.