Mintegy 10 évvel ezelőtt, amikor a műszaki felsőoktatás problematikájával elkezdtem foglalkozni, a mérnökképzés általános célkitűzése az alábbi módon volt megfogalmazható:

„A mérnöki szakokra jelentkezők részére meghirdetettek szerint a műszaki felsőoktatás célja tehát olyan átfogó műszaki ismeretekkel rendelkező szakemberek képzése, akik képesek a választott szakmaterületeiken felmerülő folyamatokat átlátni és irányítani. Ehhez a mérnöki tudományok rendszerszintű ismeretére, az ilyen rendszerek működtetéshez szükséges alapvető műszaki, gazdasági és informatikai ismeretek megszerzésére van szükség. Emellett a gyakorlati képzés keretében kell elmélyíteni az elméletben tanultak alkalmazását. Az így összeálló ismeretek elsajátítása után válhatnak a kezdő mérnökök képessé azon komplex folyamatok műszaki, szervezési és emberi tényezőt is figyelembe vevő elemzésére, innovatív megoldások kidolgozásában való részvételre, amely feladatok az ipar, a mezőgazdaság és a különböző szolgáltatások területén rájuk várnak. A felsőfokú képzésben továbbá létjogosultsága van egy nevelési funkciónak, amely az értelmiségi szerepre való felkészítésben, a társadalmi normák és az együttélés szabályainak a megismertetésében vállal szerepet.”

A bolognai rendszer bevezetése óta eltelt évek során némiképpen módosult az egyes felsőfokú szakmai képzésekkel szembeni követelményrendszer. Ezek a változások nem annyira a megfogalmazott célok, mint inkább az elért eredmények vonatkozásában távolodtak el egymástól. A BME Gépészmérnöki Kar jelenleg érvényes Képzési Tájékoztatójának a meghatározása szerint a gépészmérnöki alapszak képzési célja a következő:

 „Olyan gépészmérnökök képzése, akik alkalmasak gépek és gépészeti berendezések üzemeltetésére és fenntartására, a gépipari technológiák bevezetésére illetőleg alkalmazására, a munka szervezésére és irányítására, a műszaki fejlesztés, kutatás és tervezés átlagos bonyolultságú feladatainak ellátására, továbbá kellő mélységű elméleti ismeretekkel rendelkeznek a képzés második ciklusban (mesterképzésen) történő folytatásához. ”

 A mesterszakon tovább tanulók képzési célja pedig már az alábbi:

„A cél olyan mérnökök képzése, akik képesek a gépek, gépészeti berendezések és folyamatok koncepciójának kidolgozására, modellezésére, majd tervezésére, üzemeltetésére és karbantartására; a gépipari technológiák, illetőleg új anyagok és gyártástechnológiák kifejlesztésére, környezetszempontú alkalmazására; vezetési, irányítási és szervezési feladatok ellátására; a műszaki fejlesztés, kutatás, tervezés és innováció feladatainak ellátására; hazai és/vagy nemzetközi szintű mérnöki projektek feladatainak ellátására. ”

A fent olvasható célok a hallgatók számára nagyon vonzóak, a végzett mérnököket foglalkoztató munkaadók számára pedig nagyon ígéretesek. Az elmúlt évek tapasztalatai azonban azt mutatják, hogy ezen ígéretek teljesítése sajnos nem tekinthető hiánytalannak. Egyre több panasz fogalmazódik meg mind a hallgatók, mind az oktatók, mind pedig a kezdő mérnököket foglalkoztatók részéről. Ebből következően rendszerszintű hibával van dolgunk.

A foglakoztatók részéről felvetett problémák legtöbbjét a felsőoktatásban dolgozók is jól látják, így ma már egyre inkább megteremtődhetne a feltétele annak az összefogásnak, amire egy magasabb fokozatba kapcsolt felsőoktatás kialakítása érdekében szükség volna. Az egyetemek azonban igen nagy rendszerek, így a tehetetlenségük folytán reprezentatív mintáját adják a mai magyar társadalomnak. A most készülő felsőoktatási stratégia is éppen ezért hosszú távú, viszonylag óvatos átalakulási folyamattal kénytelen számolni. A magam részéről ennek ellenére úgy gondolom, hogy ezt az átalakulási folyamatot különböző eszközökkel gyorsítani szükséges. Ezen eszközök között kaphat szerepet az a vita is, amely az egyes érdekelt felek között fennálló nézőpontbeli különbségeket hivatott tisztázni. Meggyőződésem ugyanis, hogy nem alapvető érdekellentétek vannak az együttműködésre ítélt felek között, hanem olyan tévedések, szemléletbeli különbségek, amelyek viszonylag könnyen helyreigazíthatók, ha erre megvan mindenkiben a szándék.

A fent idézett mérnökképzési célokat kibontva egyértelműen kiderül, hogy a magyar társadalom számára képezünk állampolgárokat, a gazdaság számára pedig olyan szakembereket, akik valamennyiünk társadalmi környezetére való hatásukkal az ország fejlődését szolgálják.

Aki a képző helyek, s a leendő foglalkoztatók között antagonisztikus ellentétet vizionál, az nagyon rossz úton jár. A mérnökök foglalkoztatói abban érdekeltek, hogy minél több és jobban képzett szakember közül válogathassák ki munkatársaikat. Befizetett adóik egy részének funkcióját abban látják, hogy az állam „központosított beszerzés” keretében gondoskodik szakember utánpótlásukról, megrendeli számukra a kiváló minőséget „előállítani” hivatott felsőoktatástól.

Joggal merül fel a kérdés: Miért gondolják egyesek azt, hogy nem egy csónakban evezünk? Az egyetem és a munkaadók mellett egy frissen végzett mérnöknek is az az érdeke, hogy megszerzett piacképes tudásából, az ezért kapott fizetéséből meg tudjon élni, el tudja tartani családját.

Rendszerszemléletű megközelítésben a műszaki felsőoktatási intézmény outputja a mérnök, aki a leendő munkahely inputjaként is felfogható. Tekintve, hogy a műszaki felsőoktatási intézmény ennek az egészből kiragadott folyamatnak fontos elemét képzi, nem viselkedhet úgy, mint egy független, autonóm egység, amely nem kívánja kielégíteni a „terméke” felvevő piacának igényeit. Még inkább igaz ez akkor, ha a felsőoktatás finanszírozása jelentős részben a termelő vállalkozások adóbefizetéseiből történik.

Egyszerű példával élve ez olyan, mintha egy vállalat a nyilvánvaló vevői igények figyelmen kívül hagyása mellett folytatná a kifogásolható minőségű terméke gyártását. Az a gyártó, amely mást tart az általa gyártott termék fontos tulajdonságának, mint amit a megrendelője, sokáig nem marad a piacon. Természetesen minden gyártó törekszik arra, hogy a terméke ne egyszerűen teljesítse a megrendelői igényeket, hanem azokon túlmutató értékekkel is igyekszik ellátni.

Bízom abban, hogy az új felsőoktatási stratégia elindít valamennyi érdekelt fél között egy olyan  párbeszédet, amely mindenki számára nem egy kikényszerített, jobb esetben egy éppen csak elfogadható, hanem lelkes együttműködéssel megvalósított eredménnyel jár.

dr. Reith János

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.