Hosszú ideig a tudás közvetítése leginkább az iskola intézményéhez volt kötve. Hazánkban Klebelsberg 1920-as években kiteljesedő kultúrpolitikájának következtében – amely felismerte azt, hogy az iskola a legteljesebben segíti a tudás megszerzését - ugrásszerű fejlődésnek indult iskolarendszerünk. Közel egy évszázad elteltével a jelenlegi helyzet ismeretében kijelenthető, hogy egy hasonló jelentőségű ugrásszerű változásra volna szükség ma is. Az utóbbi két évtizedben újra megtapasztalhattuk, hogy az egyre terjedő, már-már „trendi” félműveltség rosszabb a teljes tudatlanságnál. Különösen igaz ez napjaink felgyorsult és kicsire zsugorodott világában, ahol ezt a félművelt „elitet” a mindenhová eljutó média követendő mintaként a társadalom elé helyezi.

  A munka világában ezzel párhuzamosan az utóbbi évtizedekben erősödött meg és intézményesült az ún. „tudásipar”, amelynek célja a humán erőforrás folyamatos fejlesztése. Az élethosszig tartó tanulás nem új gondolat, hiszen a közmondás szerint a jó pap holtig tanul. A múlt század elején az ipari társadalom még valamifajta befejezett tudásban gondolkodott, tehát az iskola feladatául az egész életre való szakmai felkészítést szabta. Ma már a közfelfogás szerint is a tudás megszerzése nem csupán cél, hanem a legfontosabb eszköz a társadalmi léthez. Életünk végéig kell tanuljunk, hiszen az ismeretek rendkívül gyorsan avulnak el. Ebből következően az iskolai tanulás legfontosabb célja - a megfelelő alapismeretek elsajátítása mellett - a diákok tanulásra, a tudás megszerzésének képességére és annak alkalmazására való felkészítése. Ez részben azt is jelenti, amit az utóbbi időben egyre gyakrabban hallani, hogy a módszerek begyakoroltatása, a probléma megoldási képesség javítása fontosabb, mint a lexikális tudástartalom öncélú extenzív bővítése. A lexikális tudásra az érdemi összefüggések megértése és alkalmazása miatt van szükség. A lexikális tudás akkor hasznos, ha nem csupán egy levegőben lógó ismeretmozaik, amely legfeljebb egy vetélkedőn való eredményes szereplésre jó, hanem a világhoz fűződő viszonyulásunkban bír fontos szereppel.

  A magam részéről a tudás ezen a módon való meghatározásával nem is igazán értek egyet. A „lexikális tudást” sokkal szívesebben tekintem egy olyan információnak, adatnak, amelynek „megtanulása” önmagában nem tekinthető tudásnak. A lexikális ismeret a tudásunk részévé akkor válik, ha az egy tágabb rendszerszintű összefüggésben jut szerephez.

  Az iskola befejezését, a különböző képesítések megszerzését a társadalom jelentős hányada a mai napig egy lezárult folyamatként kezeli. A továbbképzés intézményrendszere nem igazán működik, mert nem alakult ki a társadalom részéről sem erre kellő mértékű igény. Az iskoláknak sok feladata lehetne az ún. iskolán kívüli képzési formák kialakításában és működtetésében is. Talán az egyik legfontosabb ezek közül, hogy diákjait ne elbocsássa, hanem számukra az alma mater szerepét lássa el.

  A gazdasági fejlődés szakember bázisa csak egy jól működő oktatási rendszerben képezhető ki. Az elmúlt két évtized eredményeit tekintve sajnos nincs sok okunk a büszkeségre. A képzés színvonalának kimutathatóan romló tendenciáját sürgős és hathatós intézkedésekkel meg kellene fordítani. Ez azonban önmagában nem elég. Az iskolarendszerű képzés színvonalának emelése csupán szükséges, de nem elégséges feltétele az innovációnak. Nincs ugyanis semmiféle biztosíték arra, hogy a megszerzett magas szintű tudás alkotó módon való felhasználása, az innovatív folyamatok beindulása ennek következtében meg is történik. Az iskolarendszerből kikerülő fiatalok felkészültsége, a munkához való viszonyulása tekintetében a munkaadók egyre több panaszt fogalmaznak meg.

  A valóban birtokunkban lévő tudást vagyunk csak képesek a munka során használni. A megtanult ismeretmozaikok sablonként való alkalmazása és a kreatív módon végzett munka színvonala között óriási különbség van. Ez azzal a sajnálatos tapasztalattal is igazolható, hogy sokan több diplomával a zsebükben nem képesek kreatív munkára, míg esetleg mások, sokkal szerényebb végzettséggel, kevesebb képzeletbeli szerszámmal felszerelkezve, csodákra képesek.

  A magas színvonalú képzéshez megfelelő képzettséggel és szakmai felkészültséggel rendelkező tanárokra, példaképekre van szükség. A társadalomnak pedig egy ilyen tanári kar kialakítására csak akkor van esélye, ha megfelelő módon becsüli meg munkájukat mind anyagi, mind pedig erkölcsi értelemben.

  Az örökös pénzhiány okként való megnevezése mellett az iskolai képzés túlzottan elméleti jellegűvé vált. Az elmélyült elméleti tudás is feltételez olyan gyakorlati ismereteket, megerősítést eredményező tapasztalatokat, amelyek az elméleti modellek alapjául szolgálnak. Az utóbbi években középfokú és felsőfokú tanintézetek arra panaszkodnak, hogy nehezen tudják megoldani a gyakorlati képzést, a versenyszféra szereplői is nehezebben kaphatók az ebben való együttműködésre. Gyakori vád ugyanakkor, hogy a versenyszféra sem nyújt be jól megfogalmazott igényeket sem a közép-, sem a felsőoktatás felé.

  A társadalmunk értékrendjét jól kifejezi az is, hogy a jó retorikai képesség magasabb értéket képvisel, mint az elmélyült szakmai ismeretek alkalmazása. A munkahelyeken gyakori következménye ennek, hogy mindig sokkal többen vannak, akik tudni vélik, hogy mit és hogyan kellene csinálni, mint akik valóban meg is tudják oldani az adott feladatot. Az iskolában megtanultak ritkán adnak kellő mélységű szakmai tudást, a gyakorlati orientáció hiánya miatt pedig általában nem eredményeznek készségszinten begyakorolt ismereteket.

  Összefoglalva elmondhatjuk tehát, hogy az iskolai képzésből kikerülő fiatalok jelentős része nem rendelkezik a munkaerőpiac által igényelt készségekkel és képességekkel. Az iskolák egy jelentős részében ma már természetesnek tekintik, hogy nem is az oktatási intézmények feladata a kész munkaerő kibocsátása. A napirenden lévő viták ebben a témakörben ha végleges megoldást nem is, de lényeges javulást hozhatnak már a közeli jövőben. Sok ország példája bizonyította be, hogy a képzés területén a felismerést követően viszonylag rövid időn belül jelentős változás érhető el, ha erre minden érintettben megvan a szándék.

dr. Reith János

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.