A sajtóban számos írás olvasható arról, hogy nem vagyunk innovatív nemzet. A nemzetközi statisztikák szerint több ezzel kapcsolatos mutató alapján szinte mindenben a mezőny utolsó harmadában kullogunk. Mi azonban azt tartjuk magunkról, hogy igenis nagyon sok az eredeti gondolkodású, kreatív ember hazánkban. Ez egy olyan ellentmondás, aminek célszerű volna megtalálni a feloldását.

 

A kérdéskörhöz szorosan kapcsolódik az a kérdés is, hogy milyen az ideális környezet az innováció számára. Itt is megfigyelhető ez a fajta kettősség. Egyfelől az emberi lustasággal szokás magyarázni a nagy felfedezéseket, feltalálásokat. A gépeket tehát azért találta ki az ember, hogy ne kelljen nehéz és unalmas munkát végeznie. A műszaki fejlesztések célja, hogy gépek helyettesíthessék az embert egyre több területen. Így például azért fejlesztettük ki a mosó-, majd a mosogató gépet is, hogy ne kelljen mosni és mosogatni.

 

Mások szerint viszont az ember akkor lesz képes a tudomány területén alkotásra, ha minden kényszertől mentesítjük. A kutatót a teljes körű szabadság kell megillesse, hogy kizárólag a kutató munkájára koncentrálhasson. Ebbe a K+F munkába azonban kívülről senkinek nem lehet beleszólása.

 

A fenti témakörökben folyó viták számos érvet hoznak fel mindkét állítás mellett, ezek puszta felsorolása is messze meghaladná jelen írás tervezett kereteit. Így legyen elég annyit megjegyezni a címben feltett kérdéssel kapcsolatban, hogy sokan hisznek az innovációra való alkalmatlanságunkban. A magyarázat szerint az utóbbi időben a magyar emberek ellustultak, az innovációra felkészíteni hivatott iskolai képzés színvonala folyamatosan romlott. A felnőttképzés gyakorlatilag nem működik, így a fizikai és szellemi restség együtt idézte elő azt az állapotot, amit a gazdasági eredményeink, életszínvonalunk, a különböző nemzetközi vizsgálatok kiválóan megmutatnak.

 

Nem sokkal kevesebben vannak ugyanakkor azok, akik szerint nem kell hinni semmiféle nemzetközi statisztikáknak, mert mi magyarok nem csak innovatívak, kreatívak, okosak és jól képzettek vagyunk, hanem valójában még jól is élünk.

 

Nem csak a szalonképes vitafórumokon találkozni ezzel a két állásponttal, hanem a különböző blogokon álnéven bátran hozzászólók közötti viták is kiválóan megmutatják azt a fajta megosztottságot, amit a címben feltett kérdésben a közvéleményben megtapasztalni.

 

A magam részéről azonban azon a véleményem vagyok, hogy mindkét állítás igaz és hamis is egyszerre, ugyanis a vita tárgyát illetően egyáltalán nem egzakt állításokról beszélhetünk. Már magának az innováció fogalmának az értelmezésében rejlő bizonytalanság is elegendő ahhoz, hogy egymásnak ellenmondó állításokat fogalmazzunk meg a használatával.

 

Igen, Magyarországon valóban nagyon sok a kreatív, innovációra alkalmas, s erre rá is kényszerülő ember. Ugyanakkor az is igaz, hogy ennek a rengeteg innovatív és kreatív megoldásnak nemzetközi mércével mérve alacsony életszínvonal, romló oktatási színvonal, relatíve lemaradó életminőség a következménye.

 

Hazánkban számos kreatív és innovatív megoldás születik, csak éppen az a baj velük, hogy ezek egymással ellentétes irányokba mutatnak, s így többnyire ki is oltják egymást. Ezen állítás igazolására ugyancsak számos jó példát lehetne felsorolni.

 

A versenyszféra kreatív kezdeményezéseire kreatív állami intézkedések születtek, így például az egyes adónemeket illetően az adóelkerülés megelőzésére kitaláltatott az adóhatósághoz bekötött pénztárgép, a 100 eFt feletti ÁFA tartalmú számla beküldésének törvényi szabályozása, az EKÁER rendszer a szállítmányok nyomon követésére, stb.

 

A hatóságok hasonlóképpen innovatív kezdeményezéseit az érintettek körében kreatív ellenreakciók követték. A büntetések beszedésére szakosodott rendőrségünk a gyorshajtó honfitársainkat jelző és blokkoló eszközök használatára, a parkolási díjak kivédésére rokkant igazolványok megszerzésére, a világrekorder ÁFA mértéke miatt pedig a fekete gazdaság működtetésére kényszerítette. Hosszan sorolhatók azok a kreatív magyar emberek teremtette körülmények, amelyek a túlélés érdekében hasonlóképpen kreatív ellenirányú megoldásokat hívtak életre.

 

Hazánkban tehát az emberi leleményesség célja és eredménye jellemzően nem világszínvonalú, nagy vásárlói közösségek számára újat kínáló, hosszú távú megoldások kifejlesztése, hanem az itt és most és csak nekünk alkalmas válaszok megtalálása. Ha a véletlen folytán mégis valakinek nemzetközi mércével is jelentős innovációk alapjául szolgáló ötlete, megoldása születne, annak megakadályozására is számos innovatív eszköz működik hazánkban.

 

Nálunk tehát az emberi lustaság sem a világ minden tájára eladható termékek fejlesztésére ösztönöz, hanem olyan megoldások megtalálására, amelyek mindenfajta erőfeszítés nélkül teszik lehetővé a magunk mércéje szerinti eredmények elérését.

 

dr. Reith János

Az előző írásban az innováció egyik fontos feltételeként a megfelelő tudás meglétét kellett nevesítsük. Ma már közismert és széles körben elfogadott tény, hogy az iskolai és iskolán kívüli nevelő-oktató munka tartalmával és módszertanával, az erre épülő szakképzés színvonalával komoly gondok vannak.

 

Nem új keletű probléma ez sem, a rendszerváltás óta eltelt közel 30 évben több reform is az oktatás színvonalának az emelkedését ígérte, azonban a felmérések szerint ennek rendre az ellenkezője valósult meg.

 

A napokban jelent meg a legújabb nemzeti alaptanterv tervezete, amelynek elolvasása után kijelenthető, hogy jelentős változás ígérete fedezhető fel a szemléletében azok számára, akik nem csak elégedetlenek voltak az eddigi iskolai oktatás-képzés-nevelés színvonalával, hanem tenni is szerettek volna a megreformálásáért.

 

A kiadott tervezet ígérete szerint rövid idő alatt felzárkózzunk a világ fejlett oktatási rendszereihez, ha sikerül a nevelés-oktatás tartalmát és szemléletét megújítani.

 

Az alábbi linken érhető el a teljes anyag:

https://www.oktatas2030.hu/wp-content/uploads/2018/08/a-nemzeti-alaptanterv-tervezete_2018.08.31.pdf

 

A szemléletváltásra utal talán már az első fejezet címe is, amely következetesen iskolai nevelő-oktató munkáról beszél. A múltban sajnos többnyire nem csak szavakban, hanem a mindennapokban is háttérbe szorult a nevelő munka.

 

A most kiadott NAT a korábbi ismeret-centrikus tanítás helyett a tudás alkalmazását helyezi előtérbe, az un. aktív tanulást támogatja. Ez a fajta megközelítés a tételes tudás, az ismeretek fontosságát ugyan nem vitatja el, ám „a tantárgyak egymáshoz kapcsolódó rendszerében lényeges szerepet töltenek be a mindennapi életben használható készségek”. A gyakorlati orientáció erősítése üdvözlendő, azonban sajnos veszélyeket is hordoz magában.

 

Az iskola valójában mindig az őt fenntartó társadalom sajátos körülmények között működő reprezentatív mintája. Az iskola értékrendje nem tud teljes körűen elszigetelődni az őt körülvevő társadalmi környezettől, az mindenkor erős befolyással bír rá. Nem csak a tanulók, tanárok és szülők lehetősége és felelőssége a fiatalok nevelése, amelynek értékrendjéről az anyagban a következő olvasható:

 

Az alapvető emberi értékek (becsületesség, igazságosság, empátia, önbecsülés, továbbá az élet, az ember méltóság, az emberi teljesítmény és munka tisztelete), a társadalmi értékek (szabadság, demokrácia; a család mint közösség; az anyanyelv és a nemzeti kultúra; a nemzeti hagyományok és identitás ápolása; a társadalmat alkotó csoportok nyelve, kultúrája, identitása; a kulturális tolerancia, a szolidaritás, a felelősségvállalás és az emberi jogok) és a környezeti fenntarthatóság az egyén integritásának és a közösség kohéziójának alapját alkotják.”

 

A nagyon szép és tiszteletre méltó törekvések megfogalmazása kell legyen valóban az első fontos lépés, azonban a kitűzött igencsak ambiciózus cél eléréséhez megfelelő feltételekre és következetes tettekre is szükség van. A legnagyobb problémának a magam részéről a megvalósulás garanciájának a hiányát látom.

 

A tanulók számára a személyes példamutatás sokkal meggyőzőbb, mint bármilyen jól felépített tananyag, amelynek igazságtartalma a mai magyar valósággal való szembesüléskor azonnal megkérdőjeleződik. Legyünk tárgyilagosak, s tegyük fel a kérdést: A mai magyar társadalomban milyen mértékben érvényesülnek a fenti „alapvető emberi értékeket” kifejező szavak?

 

Az oktatás szemléletének változtatása az anyagban leírtnál is nagyobb lépést tenne szükségessé. A mindenre kiterjedő innovatív szemlélet kialakítása nem csak a munkavállalói és vállalkozói kompetenciák területén volna nagyon fontos. A kreativitás kibontakoztatásának, a problémamegoldó képességek, és kritikai szemlélet fejlesztésének a megcélzása minden kompetencia területen létjogosultsággal bír.

 

Az anyagban leírtak sikeres bevezetéséhez remélhetőleg olyan módszertani ajánlások, új tankönyvek, segédletek, digitális tananyagok és egyéb szolgáltatások fognak társulni, amelyek a pedagógus szakmát az első pillanattól segítik, a pedagógusképzés és -továbbképzés is az ebben foglaltak szellemében alakulhat át. Ez a munka is azonban még a szakma előtt áll. Mint tudjuk, az ördög itt is a részletekben lakozik.

 

Az új NAT a pedagógusoknak az irányváltás ellenére több szabadságot kíván biztosítani, ami egyben sokkal nagyobb felelősséget is jelent a számukra. Talán nem megalapozatlan kérdés ezzel kapcsolatban az, hogy vajon ezzel a szabadsággal tud-e, és akar-e a pedagógus társadalmunk élni?

 

Hazánkban biztosan az egyik legnagyobb jelentőségű, hosszú időre kiható társadalmi innováció volna, ha ezúttal a tervben megfogalmazottakat sikerülne teljesíteni. Az alap- és középfokú oktatás, a közép- és felsőfokú szakképzés szellemiségének a megváltozása, a modernnek nevezett elvek érvényre jutása előbb-utóbb a hazai gazdaság felemelkedését, jólétünk alapjának a megteremtését eredményezhetné.

 

A gyors felzárkózás esélyét korábbi hasonló stratégiai tervek is mindig beígérték, azonban a valóság rendre rácáfolt ezekre a mára már túlzottan is optimistának bizonyuló átpolitizált „szakmai” javaslatokra. Nem elég tehát a jól hangzó célokban és ezekhez kapcsolódó ígéretekben bízni, meg kell keresni azokat a garanciális elemeit a megújulásnak, amelyek a korábbiakban jól láthatóan hiányoztak.

 

A tét rendkívül nagy, így mindenkit csak arra biztatnék, hogy javaslataival segítse az új NAT végleges formájának megfogalmazását, majd pedig a végrehajtásában is vegye ki a maga részét. A jövő generáció felnevelésének az ügye elvitathatatlanul ma is az egyik legfontosabb nemzetpolitikai kérdés.

 

dr. Reith János

Az előző írások kapcsán kibontakozott vita összefoglaló megállapítása röviden úgy fogalmazható meg, hogy a hazai politikai és gazdasági elit talán már kezdi felismerni nem csak az innováció szükségességét, hanem a benne rejlő lehetőségeket is. Így indokolt volna a címben szereplő kérdés megválaszolása, amelyet eddig is sokan feltettek már.

A korábbi vitaindító írásaimban már több olyan ITM miniszteri nyilatkozatra is történt hivatkozás, amelyek arra engednek következtetni, hogy kurzusváltásnak is beillő mértékű szemléletváltás következett be a politika innovációhoz fűződő viszonyában, az ezzel szoros kapcsolatban lévő oktatási és K+F területen egyaránt.

E hónap elején jelent meg „Fordulatra van szükség a magyar gazdaságban” címmel egy elemzés, amely az alábbi linken olvasható:

A nyáron szokásos uborkaszezon ellenére az innováció szempontjából számos nagyon időszerű és meghatározó jelentőségű témakörben is érdemi vita van kibontakozóban a politikában és a sajtóban egyaránt.

Nemrégiben került a kezembe az alábbi írás, amely a címben szereplő minisztérium vezetőjével, Palkovics Lászlóval készült interjú lényegéről szól:

A bloghoz történő hozzászólások visszatérően jogos megállapítása, hogy az innováció fogalma messze nem annyira közismert és egységesen értelmezett, mint azt hinni szeretnénk.

A Tusványos-i Szabadegyetem keretében tartott beszélgetésen Varga Mihály pénzügyminiszter és Palkovics László innovációs miniszter is tartott egy előadást/vitát a hazai KKV szektor lemaradásáról. Nem új keletű a vita ebben a kérdésben sem. Ha a magam válaszát kellene erre megfogalmazni, akkor egy tipikus „igen, de ….” felütéssel kellene kezdenem.

Közismert tény, hogy Magyarországon a K+F meglehetősen régóta alapkutatás (felfedező kutatás) fókuszú nem csak a tudománypolitika, hanem az ezzel szorosan összefüggővé tett innovációpolitika is. Vezető tudósok részéről különböző formában többször megfogalmazódott, hogy az alapkutatás az Akadémia kizárólagos fennhatósága alá tartozó terület. Az Innovációs törvényben definiált alkalmazott kutatás már inkább az egyetemek hatáskörébe tartozik, míg a kísérleti fejlesztés a versenyszféra feladata, ami már ebből az alapkutatói szemszögből nem is tekinthető igazi K+F tevékenységnek.