A bloghoz történő hozzászólások visszatérően jogos megállapítása, hogy az innováció fogalma messze nem annyira közismert és egységesen értelmezett, mint azt hinni szeretnénk.

A Tusványos-i Szabadegyetem keretében tartott beszélgetésen Varga Mihály pénzügyminiszter és Palkovics László innovációs miniszter is tartott egy előadást/vitát a hazai KKV szektor lemaradásáról. Nem új keletű a vita ebben a kérdésben sem. Ha a magam válaszát kellene erre megfogalmazni, akkor egy tipikus „igen, de ….” felütéssel kellene kezdenem.

Közismert tény, hogy Magyarországon a K+F meglehetősen régóta alapkutatás (felfedező kutatás) fókuszú nem csak a tudománypolitika, hanem az ezzel szorosan összefüggővé tett innovációpolitika is. Vezető tudósok részéről különböző formában többször megfogalmazódott, hogy az alapkutatás az Akadémia kizárólagos fennhatósága alá tartozó terület. Az Innovációs törvényben definiált alkalmazott kutatás már inkább az egyetemek hatáskörébe tartozik, míg a kísérleti fejlesztés a versenyszféra feladata, ami már ebből az alapkutatói szemszögből nem is tekinthető igazi K+F tevékenységnek.

A legutóbbi napok történései, az innováció politika irányításában beállt személyi változások, s az ezzel járó szemléleti vita okán úgy tűnik számomra, hogy értelme lehet a 2013-ban útjára indított innováció szakmai kérdésekkel foglalkozó blog ismételt aktivizálásának.

Az emberiség fejlődését meghatározó módon befolyásoló találmányok történetét megvizsgálva kijelenthető, hogy koronként és országonként nagyon változó volt az emberek fogadókészsége az új dolgok iránt. A feltalálókat is nagyon különböző célok mozgatják, s általában még utólag sem deríthető ki mindig teljes bizonyossággal a motivációjuk. A találmányok többnyire minden korábbinál kényelmesebbé, komfortosabbá tették azt a környezetet, amelyben az ember egyre hosszabb és boldogabb életet élhet.

Az előző írásban a két Bolyai pályáját bemutató 1912-ben íródott KARRIÉREK kiadóhivatala által megjelentetett „Nagy tudósok” című könyvből idézetekkel igyekeztem párhuzamot vonni a 200 évvel ezelőtti, s a mai magyar tudomány valósága között. Bolyai Farkas munkásságának a könyv általi értékelése nyomán azonban egy másik kísérteties hasonlóság is felszínre jött, mégpedig a múlt század eleji, s a mai matematika oktatás megítélése és eredményessége tekintetében. Úgy tűnik tehát, hogy tudományhoz való viszonyulásunk és az oktatás szemlélete sokkal lassabban változik, mint ahogy azt szeretnénk.

Nem először foglalkozom jelen blog írásaiban azzal a kérdéssel, hogy a tudomány fejlődése és az innovatív szemlélet elterjedése egy arra alkalmas társadalmi környezetet igényel. „Tanuljunk az elődöktől” címmel négy rövid írásban megpróbáltam bemutatni Kapica munkásságának legfontosabb tanulságait. A nagy szovjet tudós meggyőződése az volt, hogy a tudomány fejlődése számára elengedhetetlenül fontos a megfelelő társadalmi közeg.

Első ránézésre talán meglepő a címben egymás mellé került két fogalom. A mai kor önmagát műveltnek tartó embere ugyanis a tabuk létezését a primitív ember tudatlanságával magyarázza. Amíg valamely természeti és/vagy társadalmi jelenségre nem rendelkezünk elfogadható magyarázatokkal, addig kénytelennek érezzük olyan okokat feltételezni a dolgok hátterében, amelyek csak a későbbiekben igazolódnak, vagy cáfolódnak meg. Ez azonban így van ma is.

 

Az élet gyakran produkál meglepő történeteket. Régi igazság az is, hogy az idő múlása általában segít a kezdetben nehéznek és bonyolultnak tetsző feladatok megoldásában.

Nem szokott egyetlen cégvezető sem azzal dicsekedni, ha egy korábbi fejlesztési elképzelése nem járt sikerrel, s ebből komoly vesztesége származott. Márpedig miután nem csak vállalkozásunk, hanem mások számára is fontos tanulságként szolgálhat a történetünk, megosztom mindenkivel, akit a hazai innováció ügyének ezen egyik tipikus fejezete érdekel.

süti beállítások módosítása