Az emberiség fejlődését meghatározó módon befolyásoló találmányok történetét megvizsgálva kijelenthető, hogy koronként és országonként nagyon változó volt az emberek fogadókészsége az új dolgok iránt. A feltalálókat is nagyon különböző célok mozgatják, s általában még utólag sem deríthető ki mindig teljes bizonyossággal a motivációjuk. A találmányok többnyire minden korábbinál kényelmesebbé, komfortosabbá tették azt a környezetet, amelyben az ember egyre hosszabb és boldogabb életet élhet.

Az előző írásban a két Bolyai pályáját bemutató 1912-ben íródott KARRIÉREK kiadóhivatala által megjelentetett „Nagy tudósok” című könyvből idézetekkel igyekeztem párhuzamot vonni a 200 évvel ezelőtti, s a mai magyar tudomány valósága között. Bolyai Farkas munkásságának a könyv általi értékelése nyomán azonban egy másik kísérteties hasonlóság is felszínre jött, mégpedig a múlt század eleji, s a mai matematika oktatás megítélése és eredményessége tekintetében. Úgy tűnik tehát, hogy tudományhoz való viszonyulásunk és az oktatás szemlélete sokkal lassabban változik, mint ahogy azt szeretnénk.

Nem először foglalkozom jelen blog írásaiban azzal a kérdéssel, hogy a tudomány fejlődése és az innovatív szemlélet elterjedése egy arra alkalmas társadalmi környezetet igényel. „Tanuljunk az elődöktől” címmel négy rövid írásban megpróbáltam bemutatni Kapica munkásságának legfontosabb tanulságait. A nagy szovjet tudós meggyőződése az volt, hogy a tudomány fejlődése számára elengedhetetlenül fontos a megfelelő társadalmi közeg.

dldh.hu 2016.05.12. 08:09

Innováció és tabuk

Első ránézésre talán meglepő a címben egymás mellé került két fogalom. A mai kor önmagát műveltnek tartó embere ugyanis a tabuk létezését a primitív ember tudatlanságával magyarázza. Amíg valamely természeti és/vagy társadalmi jelenségre nem rendelkezünk elfogadható magyarázatokkal, addig kénytelennek érezzük olyan okokat feltételezni a dolgok hátterében, amelyek csak a későbbiekben igazolódnak, vagy cáfolódnak meg. Ez azonban így van ma is.

 

Az élet gyakran produkál meglepő történeteket. Régi igazság az is, hogy az idő múlása általában segít a kezdetben nehéznek és bonyolultnak tetsző feladatok megoldásában.

Nem szokott egyetlen cégvezető sem azzal dicsekedni, ha egy korábbi fejlesztési elképzelése nem járt sikerrel, s ebből komoly vesztesége származott. Márpedig miután nem csak vállalkozásunk, hanem mások számára is fontos tanulságként szolgálhat a történetünk, megosztom mindenkivel, akit a hazai innováció ügyének ezen egyik tipikus fejezete érdekel.

Nem terveztem a Kapica könyv alapján ezen 4. írás elkészítését, de a korábbiak kapcsán kialakult vita miatt mégis visszatérnék egy rövid kérdés erejéig a hivatkozott könyvbeli megállapításokra.

Az előző két írásban azok a kérdések merültek fel, amelyek a Kapica korában tett megállapítások és a jelenlegi hazai valóság közötti párhuzam felállítására kiváló alkalmat adtak. Bőségesen maradtak még olyan kijelentések a Kapica könyvben, amelyeket érdemes górcső alá venni, a belőlük levonható tanulságokat pedig megszívlelni.

Az előző azonos címmel megjelent írásra érkezett reakciók miatt szükségesnek látom a megkezdett gondolatok kifejtését folytatni. A korábbi írásomban már röviden szó esett arról, hogy a mai magyar Kutatás-Fejlesztést hasonló mechanizmusok akadályozzák, mint amilyenekre Kapica a II. Világháború időszakában a Szovjetunióban, az akkor és ott működő szocializmus viszonyai között panaszkodott.

A tudománytörténet több olyan példaképként tisztelhető egyéniséget ismer, akik valóban tudták és értették a tudomány helyét és szerepét. Sokan a hétköznapokban is megmutatták a saját koruk és az utókor számára, hogyan kell a kutató-fejlesztő munkát úgy végezni, hogy annak eredményei az emberiség fejlődését szolgálják.