Az innováció tárgyában megtartott konferenciáról tudósítást adó írásban már röviden szó esett arról, hogy több sarkosan megfogalmazott véleményt volt alkalmam megismerni. Ilyennek tekinthető a jelen írás címét adó megfogalmazás is.

A hazai és nemzetközi felmérések, a frissen végzett szakembereket fogadó munkahelyekről érkező visszajelzések, valamint a tényeket megragadni igyekvő statisztikák mindegyike azt erősíti meg, hogy a képzés valamennyi szintjén egy folyamatosan romló színvonal tapasztalható.

A http://www.oktatasikerekasztal.hu/ulesek/070320/az_oktatas_megujitasa.pdf

linken található oktatási reform tézisei között például az alábbiakat olvashatjuk „AZ OKTATÁS MEGÚJÍTÁSA - MAGYARORSZÁG JÖVŐJE A TÉT!” címszó alatt:

„Magyarország a tanulás világában egyre jobban lemarad versenytársaitól. Az elmúlt évek számos reformja ellenére a tudásbeli szakadék, mely a világ legfejlettebb részeitől elválaszt bennünket, nem szűkült, hanem szélesedett. Hazai és nemzetközi vizsgálatok egyértelműen bizonyítják, hogy nemcsak az átlagos magyar állampolgár, hanem a fiatal felnőttek és az iskolába járó fiatalok tudásával is súlyos gondok vannak.”

Különösen aggasztó, hogy „Pozícióink látványosan romlottak a matematika és a természettudomány terén.” Jól láthatóan ma már egyre kevésbé van alapja annak a vélekedésnek, hogy csak a magyarországi átlag gyenge, de van egy szűk, nemzetközi szinten is versenyképes tanulói elitünk. A legfrissebb felmérések sajnos azt mutatják, hogy tanulóink a legjobb öt-­tíz százalékának összehasonlítása más országok legjobbjaival sem vezet kedvezőbb eredményre.

A rendszerváltást követő időszakról a következő elemzés olvasható hazánkra vonatkozóan:

„Ezekkel a jelentős változásokkal nem tartottak lépést a tantervek, illetve tanítási módszerek. Miközben a tantervfejlesztés a világban önálló tudományággá vált, nálunk a decentralizáció ilyen irányú felkészültséggel nem rendelkező pedagógusok tömegeit ösztönözte, kényszerítette helyi tantervek írására. Kipróbálatlan tankönyvek sokasága árasztotta el az iskolákat, és semmi nem garantálja, hogy ezek helyi kombinációjából egységes tudás áll össze. Ez a helyzet a tanulókat megértés nélküli memorizálásra készteti. Nehezen megszerzett tudásuk elemekre bomlik, alkalmazhatatlan és gyorsan felejtődik. A megvalósult tantervek,- ahogy végül az iskolában összerendeződnek a tanulnivalók, a tankönyvek, a tanítási módszerek ma Magyarországon évtizedekre elmaradnak a lehetőségektől, és nincs a rendszerben olyan mechanizmus, amely ezen a helyzeten változtatna. A tanítás minőségéről nem állnak rendelkezésre hasznavehető adatok, megfosztva a szülőket és az iskolafenntartókat a hatékony ellenőrzés lehetőségétől. Nem működnek azok a csatornák, amelyeken az új tudás beáramolhatna az oktatási rendszerbe: kevés az olyan tudományos kutatás, amely az eredendően új tudás létrehozásának eszköze lehetne, és elmaradott a tanárképzés-továbbképzés, amely a személyes tudás megsokszorozását szolgálhatná. Magyarországon a tanárképzésre a mennyiségi túlképzés és a minőségi alul-képzés jellemző.”

A rendszerváltás után kinyíltak a határok, ennek ellenére a lemaradásunk a nyelvtudás tekintetében nem csökkent. „Míg a nyugati országokban az utca embere is többnyelvű, nálunk a kulcsszerepet játszó értelmiségi,- például tanári - pályákon sem természetes a legalább az idegen nyelvű szövegek megértéséhez szükséges nyelvtudás. Miközben az elmúlt másfél évtizedben milliárdok folytak el a tanárok továbbképzésére, nyelvtudás hiányában a tanárok ma sem férnek hozzá a világhálón óriási tömegben rendelkezésre álló forrásokhoz. Nem haladtunk megfelelő ütemben a tanárok informatikai kompetenciájának fejlesztésével sem. A drága beruházások, fejlesztések kihasználatlanok maradnak, ha a tanárok félelemmel közelednek ahhoz a technológiához, amely tanítványaik életének szerves részévé vált. A szakoktatás továbbra is a napi igényeknek megfelelő szűk ismeretek átadását tekinti legfontosabb céljának.”

A közoktatás legfelső szintjein is folyamatosan romló helyzet látszik. Kétségbeesett kísérletek zajlanak, ma már idillikusnak tetsző célok kitűzésével remélünk visszakerülni arra a szintre, ahol még 3 évtizede valóságosan ott voltunk. Minden statisztikai adat lemaradásról, leszakadásról szól, jóllehet folyamatosan fejlesztéseket megcélzó oktatáspolitikáról lehet hallani a hanyatlás teljes időszakában. Fel kellene végre ismerni, hogy az, amit eddig csináltunk, alapvetően hibás, s nem arra kellene törekedni, hogy a rossz irányba haladást a jövőben eredményesebben csináljuk.

A felsőoktatás egyik nagy problémája, főleg a termelői területekre való felkészítésben, hogy nagy a lemorzsolódás mértéke. Önmagában jelzésértékű, hogy egyre többen mondják el, s büszkén vállalják: Ott hagyták az egyetemet, mert az oktatás színvonalát meg nem felelőnek értékelték. Elmentek inkább dolgozni, mert ott munka mellett többet tanultak, s még ezzel a munkával pénzt is kerestek. A képzés miközben egyre kevésbé értékes diplomát ad, aközben egyre többe kerül.

Nagyon nem jó az sem, ha egy kezdő mérnök kijelentheti, hogy a műszaki szakközépiskolában több hasznos szakmai ismeretet szerzett, mint az egyetemen. Nagyon nincs az rendjén, ha egyetemről diplomával a zsebében kijöhet olyan szakember, aki az adott szakma legalapvetőbb ismereteivel nincsen tisztában.

Ilyen és ehhez hasonló véleményeket hallani, ha az ember odafigyel, s nem dugja a homokba a fejét, mint teszik azt sokan. Miután az ilyesfajta kijelentések nem tekinthetők politikailag korrektnek, így sokan nagy nyilvánosság előtt inkább nem mondják el véleményüket, tapasztalataikat.

Az elmúlt 30 év iskolai képzés színvonalában bekövetkezett negatív irányú változás nyilván valóan számos okra vezethető vissza. Magam is több írásban igyekeztem elemezni az okokat és következményeket. A megoldáskeresésben első helyre kell tenni azt kényszerű szemlélet változást, amely visszavezeti az iskolákat a valósághoz, amelytől az utóbbi évtizedekben fokozatosan sikerült eltávolodni. Messze nem igaz az, hogy a diákok oldalán a képességekkel volna alapvető probléma. Meggyőződésem, hogy gyermekeink képessége semmivel sem rosszabb sem a korábbi nemzedékekétől, sem pedig a világ más tájain élőkétől.

A képzés területén végrehajtandó reformoknak sokkal jobban figyelembe kellene venni az ismeretek valóságra és egymásra épülésének követelményeit. A felsőoktatásban is el kellene mielőbb érni azt, hogy azt tanítsák a jövő szakembereinek, amit kell, s ne azt, aminek az oktatására kapacitás van.

Hosszasan sorolhatók azok a szempontok, amelyek a képzés rendszerszintű megoldásának kidolgozásában szerepet kellene kapjanak. Biztos vagyok abban, hogy egy ezzel a céllal létrejövő konzultáció rövid idő alatt kitermelné a jó megoldásokat. Nem sokáig ugyan, de köztünk élnek még mindazok, akik tudással és tapasztalattal rendelkeznek abból az időszakból, amikor még a képzésünk színvonala a világ élmezőnyébe tartozott. Európában több olyan ország is található, amelyektől tanulni lehet. Erről az fenti forrásmunkában az alábbi áll:

„A tanulás terén élen járó skandináv országok az élet számos területén kivívták a világ csodálatát. A gazdasági versenyképességi rangsor vezető helyein állnak, az életminőség számos mutatójában a világ legjobbjai közé tartoznak,- legyen szó a magas várható élettartamról, a környezet megóvására tett erőfeszítésekről, vagy akár a korrupció, a bűnözés alacsony szintjéről. Ezek az országok nem a semmiből jöttek, jó feltételekkel indultak, de alig egy nemzedék alatt a középmezőnyből az élvonalba törtek. Ma már látjuk, hogy ennek a látványos fejlődésnek a hátterében a kitűnő színvonalú közoktatás és az élet minden területét átható tanulás áll.”

A fentieket meggyőzően igazolják a nemzetközi tudásszintvizsgálatokon elért eredményeik ezen országoknak. Magyarországon egy ezzel ellentétesnek tekinthető folyamat zajlott le.

Ugyancsak tanulságosak a délkelet-ázsiai ,,kis tigrisek" példái. „Nagyon mélyről indulva, egyetlen generáció alatt jutottak a modern világ élvonalába. A két térség országai, kultúrájukat, politikai berendezkedésüket tekintve, nagyon különböznek egymástól, viszonyuk a tudáshoz, a tanuláshoz azonban nagyon hasonló: látványos fejlődésük motorja oktatási rendszereik gyökeres megújulása volt.”

Amennyiben valóban tudás alapú társadalmat akarunk építeni, s nem a fejlett világ számára diplomás pizzafutárokat, az itthon maradókból pedig összeszerelő üzemeinek betanított munkás utánpótlását kívánjuk biztosítani, akkor mielőbb jelentős reformokat volna szükség a képzés területén elindítani. Véget kellene vetni annak az ide vezető kaotikus értékeket egyesítő szemléletnek, amelyben a szélsőséges liberalizmus és a Pató Pálos arisztokratikus magatartás békésen megfér egymással.

A fentiekből sajnos jól látszik, hogy a mai iskolai rendszer valóban nem az innovációra készít fel. Ennek következményei pedig soha nem a jelenben, hanem 15-20 év elmúltán okoz komoly problémákat. A közelmúltban elkövetett hibák folytán ma ezzel küzd a magyar társadalom.

dr. Reith János

A bejegyzés trackback címe:

http://innovacio.blog.hu/api/trackback/id/tr657880382

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.