A politikai szereplők többsége jól betanult, politikailag korrekt szövegek alkalmazásával kiváló szónoklatokat képes előadni a megújulás fontosságáról. Amikor azonban a végrehajtásra, az elvek gyakorlatban való alkalmazására kerülne a sor, sok ellentmondás kerül a felszínre.

Elvitathatatlan tény, hogy az egyes ember, de a kisebb-nagyobb emberi közösségek is arra szoktak időt, energiát, pénzt áldozni, amit fontosnak ítélnek. Amikor politikusoktól azt hallja az ember, hogy ő a maga részéről nagyon szívesen biztosítana sokkal több forrást az innováció céljára, de nem jut rá, akkor azt úgy kell érteni, hogy számos más dolog fontosságban mégis megelőzi az innováció ügyét.

Amikor megnézzük a költségvetési kiadások tételeit, jól előbukkannak azok a területek, amelyek nem elvi, hanem gyakorlati szinten előzik meg az innovációt. Hasonlóképpen igaz, hogy amikor az innováció szabályozási környezetét, annak végrehajtási gyakorlatát megvizsgáljuk, akkor szintén igencsak meglepő ellentmondásokat találunk. Összességében elmondható, hogy amit a politikában nagyon fontosnak szokás nevezni, az sokszor messze nem igazolódik a gyakorlatban.

Számos jel mutat arra, hogy a politikai szereplők vagy nem hisznek az innovációban, vagy ami talán még ennél is rosszabb, nem is igazán óhajtják a megújulással járó változásokat.

A tárgyilagosság érdekében szükséges megvizsgálni a dolog másik oldalát is. Mindenütt azt lehet hallani és olvasni, hogy például az innovációt megalapozó K+F a legjobb befektetés. Évtizedeken keresztül a fejlett világban adóforintokból a kormányok jelentős összegekkel támogatták a kutatás-fejlesztést. Nem volt ez másként Európában és Magyarországon sem. A támogatások mellett esetenként még komoly megrendeléseket is feladott a politika tudománynak címezve.

A tudomány kialakította a maga kissé elvont és torz minősítési rendszerét, visszavonult az „elefántcsont tornyába”, s igyekezett a számon kérhetőség követelményei alól mentesülni. Mára jól elkülönültek egymástól az alap-, az alkalmazott kutatás és a kísérleti fejlesztés szintű feladatok, s az azt művelők közötti párbeszéd is minimálisra csökkent. Ma itt is érvényes, hogy nem az együttműködést kikényszerítő ösztönzők, hanem az érdekellentéteket felszínre hozó szabályozás dominál inkább.

Nagyon hasonló folyamat zajlott le a felsőoktatás területén is. Az innovációra felkészíteni hivatott felsőoktatás is sok területen elszakadt a hétköznapok valóságától. A kutatással megegyezően az oktatás is valójában egy hosszú távú befektetés, ami ugyanúgy áldozata lett annak a politikai területéről érkező ámokfutásnak, ami Európában az innováció eredményességét lerontotta.

Amennyiben a K+F és az oktatás egy jó befektetés a jövőbe, akkor az évtizedek óta zajló befektetéseknek mára óriási haszna kellett volna képződjön. Máig büszkék vagyunk arra, hogy milyen kiváló az oktatásunk, s a tudományunkat is a világ élvonalába tartozónak valljuk. Ezt az ellentmondást volna hivatott nevesíteni az un. európai paradoxon, amelyet az előző írásomban fejtettem ki kicsit bővebben.

Meggyőződésem, hogy nincs itt semmiféle ellentmondás. Annyit kellene csupán tenni, hogy az önképünket és a valóságot kellene összhangba hozni egymással. Mind az oktatás területén, mind pedig a tudomány vonatkozásában igaz, hogy folyamatos a színvonal romlása. A legnagyobb gondot abban látom, hogy mindkét terület eltávolodott a valóságtól, s a tényleges problémák megismerése és megoldásának szándéka helyett a fantázia világába menekült. Elvi szinten még minden kiválóan működik az iskolában és a szimulációs kísérletekben is. A problémák azonban akkor merülnek fel, amikor valós környezetben kell a működő megoldást megtalálni. Mindezt ráadásul korlátozott időn belül, s korlátos ráfordítás mellett. A jelenkori európai politikai elit nem annyira a problémák megoldására, mint inkább a problémák megkerülésére szocializálódott, ezekre rendelkezik eszközökkel.

Számos olyan a innovációt ellehetetlenítő és lejárató mechanizmus alakult ki az elmúlt évtizedekben, amelyek kiiktatása a mindennapokból csak a politika által vezérelt módon, komoly politikai akarat mellett valósítható meg. Ha a minden területen átpolitizált társadalmunk vezetői nem hisznek az innovációban, akkor belátható időn belül reális esély sincs a kívánatos irányú változásokra.

dr. Reith János

A bejegyzés trackback címe:

http://innovacio.blog.hu/api/trackback/id/tr867875846

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.