A felsőoktatás állami finanszírozása körül sok vita van ma is, ugyanis Varga Mihály miniszter szerint a hamarosan a kormány elé kerülő stratégia a jövőben az egyetemek és főiskolák finanszírozását minőségi szempontok alapján határozná meg. A rendszerváltás előtt intézményfinanszírozás volt hazánkban a jellemző, az 1989-90-es átmenetet követően a mai napig alapvetően a hallgatói létszámokkal arányos normatív szabályozás van életben. A rendszerváltást követően oktatáspolitikai döntés született arról, hogy a felsőoktatásban résztvevők létszámának a jelentős növelésére van szükség. A felsőoktatási intézmények többsége azonban nem volt érdekelt abban, hogy a hallgatói létszámokat növelje. A hallgatói létszámhoz igazodó normatív finanszírozás bevezetése ösztönzőként hatott, a felsőoktatási létszámok kibővítése, a képzési struktúra átalakítása viszonylag gyorsan megtörtént.

Ma már ennek az elvi alapon is rossz finanszírozási formának tulajdonítják azt a kedvezőtlen helyzetet, ami mára a felsőoktatásban kialakult. Ezek közül érdemes két egymással szoros kapcsolatban álló tényezőt kiemelni, a pénz és a minőség kérdését. Sokak szerint ugyanis a két tényező között szoros kapcsolat van. Az oktatás minősége azért esett oly nagyon vissza, mert a felsőoktatás számára nem álltak rendelkezésre a szükséges és elégséges anyagi források.

Megint mások véleménye szerint az eddigi történéseket illetően inkább úgy érvényes a kapcsolat, hogy a felsőoktatás eddig un. input alapú finanszírozásban részesült, így nem a képzés minőségének emelésében, hanem a hallgatói létszám növelésében volt érdekelt.

A felsőoktatás állami finanszírozásban a kutatás-fejlesztés, valamint néhány sajátos megbízás esetén kiegészítő finanszírozási formaként jelen vannak a hazai és európai uniós pályázatok is.

A felsőoktatásban dolgozók egyre nagyobb hányada ismeri fel azt a kedvezőtlen helyzetet, amelybe a felsőoktatás az elmúlt néhány évben került. Miután folyamatosan csökken a közvetlen állami támogatásra fordítható pénzek mennyisége, ezért a hiányzó források pótlására állami segítséggel egyre nagyobb összegű pályázati pénzek kerülnek kifizetésre. Vagyis a felsőoktatásban a hiányzó költségvetési pénzeket javarészt brüsszeli pénzekből pótolják. Teszik ezt azon a módon, hogy különböző fejlesztési célú pályázati projekteket fogalmaznak és bonyolítanak le ennek érdekében. Vannak jó pályázó felsőoktatási intézmények, amelyeknek az állami támogatása ugyan jelentősen visszaesett, de pályázati pénzekből úgy tudták növelni bevételeiket, hogy ma több pénzből gazdálkodhatnak, mint korábban.

Ennek a forrás átirányításnak azonban sok káros következménye van. Az oktatók munkaidejük egy jelentős részét nem az oktatás és a kutatás elvégzésére, hanem a pályázással járó adminisztratív és pénzügyi teendők elvégzésével kénytelenek tölteni. Ennél is nagyobb gond, hogy az ezen finanszírozás pótlását ellátni hivatott pályázatok messze nem a ráfordítással arányos innovatív eredményekkel járnak, s a pályázat szerepének ismeretében nincsenek is meg az elvárások. Pontosabban az elvárások inkább csak adminisztratív jellegűek, kevésbé a tartalomra vonatkoznak.

A K+F fogalmi meghatározásából fakadóan egy K+F projekt sikeressége eleve nem is garantálható. Mégis az a tapasztalatom, hogy jószerivel nem létezik sikertelen K+F projekt a mai hazai felsőoktatási intézményekben. Eddig szinte kizárólag sikeres és eredményes pályázati projektek beszámolóin vettem részt.

Többször voltam kénytelen megállapítani, hogy az ilyen típusú pályázatok eredményeit bemutató rendezvényeken a biodíszlet szerepét kellett ellássam. A pályázati beszámoló rendezvényeken az egyik legfontosabb feladata a fotósnak van. Neki kell képek segítségével dokumentálnia azt, hogy milyen hatalmas érdeklődés mellett sikerült a projekt záró rendezvényen az eredményekről beszámolni. Valljuk meg, nincs mindig könnyű dolga.

Egy innovációs pályázatokról szóló rendezvényen magam tettem fel az alábbi kérdést: Mi a garancia arra, hogy az innováció céljára elkülönített pénzek valóban az innováció ügyét fogják szolgálni, s azok nem hiányzó költségvetési tételeket fognak az állami fenntartású intézményeknél pótolni?

A válasz az volt, hogy erre az a garancia, nincs törvényes lehetőség a pénzeket másra használni. Magyarázatként ehhez még hozzáfűzte a válaszadó, hogy volt ugyanis egy olyan felülről jövő kérés, nézzék meg, miképpen lehetne a pályázati pénzekből éppen az általam kérdezettnek megfelelő típusú kiadásokat fedezni. A vizsgálat pedig egyértelműen azt mutatta meg, hogy erre nincs törvényes lehetőség.

Véleményem szerint ezt az eddig meg nem lelt törvényes lehetőséget nagyon hamar meg fogják találni az illetékesek. Az a tapasztalatom ugyanis, hogy ha sok pénzről van szó, akkor mindig vannak olyan innovatív ötlettel rendelkező szakemberek, akik akár egy kis sajátos törvényátértelmezéssel ezt a problémát is meg fogják tudni oldani.

A valódi innováció, a valódi K+F ügyének ez a fajta gyakorlat nagyon sokat ártott már eddig is. Nem elsősorban azzal, hogy pénzügyi forrásokat von el erről a területről. Tovább rombolja azt a már eddig is torz képet az innovációról, aminek következményeit több írásban is megpróbáltam ezen a blogon is bemutatni. Márpedig Magyarországon ma kevés olyan dolog van, amelyen több tudásra és tisztességes eljárásrendre lenne szükség, mint amilyen a jövőt megalapozni hivatott innováció ügye.

dr. Reith János

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.