Az innováció témakörét felvezető cikkünkben egyik jellemző problémának neveztük az innovációs lánc szakadozottságát, vagyis hogy a hazai gyakorlatban nem alakulnak megfelelően azok az ösztönzők és kényszerek, amelyek az egymásra épülő folyamatok között biztosítanák az optimális kapcsolódást. 

  A Magyar Tudományos Akadémia 2012. december 10-én tartotta a Lendület program 2011. évi díjazottjainak első beszámolóját az elmúlt esztendőben elért eredményekről. A sajtónyilvános előadásokra szóló meghívásnak örömmel tettünk eleget, hiszen adófizető cégként kíváncsiak voltunk arra, hogy az akadémiai kutatások finanszírozásának új formáját jelentő „Lendület program” miben hoz többet és mást a korábbiakhoz képest.

  A 2009-ben indult „Lendület program” keretében jelenleg 28 kiemelkedő fiatal tudós folytat nemzetközileg is versenyképes kutatást összesen 1 100 millió forintos támogatással.
A 2011-ben 600 millió forint támogatást elnyerő 16 kutató 6 tudományterületen (biológiai tudományok, fizikai tudományok, földtudományok, kémiai tudományok, nyelv- és irodalomtudományok, valamint orvosi tudományok területén) végez alapkutatásokat.

  Az eredmények bemutatása során a kutatók első helyen a kutatócsoport megalakulását és az eszközbeszerzéseket említették, majd jellemzően az impaktfaktorok magas értéke és a zömében külföldön megjelenő publikációk száma alapján igyekeztek bizonyítani rátermettségüket, indokolni a program további finanszírozásának létjogosultságát. A 16 kutatócsoport közül mindössze egy (!) számolt be arról, hogy eredményeinek hasznosítása ügyében megkezdte a tárgyalásokat egy egyelőre neve elhallgatását kérő céggel.

  Az érintett kutatókon túl kevés számú érdeklődőt vonzó rendezvény kapcsán felmerült bennünk a kérdés, hogy vajon napjaink Magyarországa mit profitál abból, hogy a „Lendület program” keretében finanszírozott, egyébként tényleg tehetséges fiatal kutatók nem hagyták el az országot, vagy visszatértek ide?

  Ha gazdasági szempontból, pusztán a rendezvényen tapasztaltak alapján nézzük a tényeket, sajnálattal kell megállapítanunk, hogy a hazai tudomány, a kutatás-fejlesztés, általában az innováció nem koordinált módon működik. Az akadémiai szférában, de a közélet számos területén a kutatómunka végeredményének Magyarországon a nívós lapokban megjelenő cikket, tanulmányt, esetleg bejelentett szabadalmat tekintjük, s még csak szempontként sem jelenik meg az, hogy hogyan lehetne a kutatások társadalmi, gazdasági hasznát idehaza realizálni. Joggal merül fel a kérdés, hogy az alapkutatások eredményeinek hasznosítására a publikációk helyett és mellett miért nem jelennek meg az ezekre épülő alkalmazott kutatások, kísérleti fejlesztések? Vajon kinek a feladata volna a további hasznosítási célú lépések megtétele?

  A fenti probléma már a „Lendület program” pályázati kiírásában kódolva van, hiszen annak egyetlen deklarált célja a kutatók itthon tartása, hazavonzása. Szemléletes példája ez annak, hogy hogyan keveredik össze a tudomány világában is a cél és az eszköz. A kutatók itthon tartása ugyanis nem cél, hanem eszköz lehetne ahhoz, hogy a munkájuk eredménye, fejlesztéseik hazánkban hasznosulva teremtsenek gyártási, szolgáltatási feladatokat, erre létrehozott munkahelyeket. Az így előálló javak ezáltal közvetlenül eredményezhetnének jólétet, az adóbevételeken keresztül pedig egy prosperáló államot. Ennek megfelelően már a pályázatban meg kellene jelenjenek a hasznosíthatóságra vonatkozó, hazánk társadalmi és gazdasági érdekeit szem előtt tartó szempontok. Az egyes projektek értékelésénél pedig alapvető mutató lehetne az innovációs piac szereplőivel való eredményes együttműködés, a hasznosítási megállapodások száma és értéke.

  A világméretű gazdasági válság közepette, egy folyamatosan elszegényedő országban elsősorban azokat a kutatásokat kellene finanszíroznunk a köz pénzéből, amelyek a legrövidebb távon ígérnek gazdasági hasznot hazánknak. Elismerjük az alapkutatások fontosságát, mégis ki kell jelentenünk: még egy nálunk sokkal gazdagabb ország sem engedheti meg magának azt a luxust, hogy az alapkutatások eredményeinek hasznosítására ne tegyen intézményesített formában valamilyen lépéseket. Nem lehet a legfontosabb tudománypolitikai cél az, hogy a világ számára újabb kiemelkedő eredményeket szolgáltassunk pusztán a dicsőséget jelentő impaktfaktorokért cserébe.

  Bízunk abban, hogy az Akadémia vezetői felismerve a kezükben lévő hatalmas szellemi tőke teremtő erejét, hamarosan lépéseket tesznek majd a megszerzett ismeretek mielőbbi társadalmi és gazdasági hasznosításának irányába is. A magunk részéről maximálisan partnerek tudunk és kívánunk ebben lenni.

dr. Kovács Zoltán

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.